Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Huszonöt éve nincs közöttünk Csizmadia Imre, az önéletíró parasztember
114 Életművek idézése helye, hanem az istállóban, szalmán vagy szénán fekve, nyáron pokróccal, télön subával takarózva köll aludni, és nem szabad a fülére feküdni, ha möghallja a hajnali kakasku- koríkolást. Mert a disznók, amikor világosodni kezd, már dörmögnek, mégpedig azt, hogy „gróóóf’ a kanász! Most ha akarsz, kírsz anyádtól égy kispárnát a fejed alá vagy jó lösz a kabátod is, a kamrában mög találsz égy lópokrócot takarónak. Különben is, hamarosan meleg lösz az istállóban, és kint hálsz a kocsin az udvaron, az oldal közt. Elalvás előtt majd számlálod a csillagokat.” így hát én fogtam a betyárbútort, és kimentem Péterhez az istállóba. A szénatartóban aludtam puha szénán, a fejem alja a kiskabátom volt és lópokróc a takaróm. Attól kezdve tíz hosszú éven át, egészen addig, amíg meg nem nősültem, csak akkor feküdtem szobában, tollas ágyban, ha beteg voltam. Éspedig csak ha nagyon beteg, mert parasztembernél egy kis fejfájás, gyomorrontás nem számított betegségnek. A gyerek, ha valamivel elcsapta a hasát, egy pohár pálinkát (vagy ha nem volt, akkor ecetet, amibe tört paprikát, törött borsot tettek jó késheggyel) ivott, és várta a gyógyulást. Ha nem használt, akkor a szalonnabőrkét sparhertplatnin megégették, porrá törték, kispohár ecetbe öntötték. Azt kellett lenyelni, biztosan használt.” Noha édesanyjától örökölte vékonyka alkatát, betegeskedni nem maradt sok ideje, hamar a nyakába szakadt a gazdálkodás terhe: „éppen tizenkettedik születésnapomon. Idösatyám a tanya körül és a kukoricaföldön járkálva búcsúzott el mindentől... még egyszer visszament a szobába, benézett a kamrába, bement a kertbe, az istállóba, megállt egy percre a tehenek faránál, hozzám fordult, és nagyot sóhajtva ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem: „Hát, fiam, én mostmár elmegyek, mert mönni köll, vár az angyalbőr. Jól vigyázz mindenre, míg odalöszök. Anyádnak szót fogadj! Panaszt ne halljak rád, mert ha lesz, ha hazagyüvök, egymás után szaladunk. Úgy viseld magad, hogy mostantól kezdve te vagy a gazda, úgy viselkedj hát, ahogy a gazdához illik.” Lehajolt, és mindkét arcomat megcsókolta. Én sírva csókoltam vissza, és a kezét is megcsókoltam.” 1918. február 18-án kelt hozzájuk a hadszíntérről édesapja utolsó levele: „Szeretett, kedves felesígem és családjaim! Tudatom veletek, hogy én megvagyok ölig tűrhető egíszségben, csak nagyon dallos a levegő! Hogy vagytok, mit dolgoztok? Lehet-e már vetni az árpát? Vannak-e már kismalacok? Nagyon vigyázzatok magatokra, énértem meg imádkozzatok! Talán majd hazasegít engem is a Jóisten. Jó egíszsíget kíván sírig hű férjed, neked is, fiam, Édesapád!” Ez után már csak a kegyetlen értesítés érkezett: „Mi tudatjuk Önnel, Csizmadia Imre kanonier, aki született 1875-ben Orosházán, 1918. február 18-án császári és királyi tábori kórházban, Namera 1507, erős, súlyos sérüléstől meghalt. Harcmezőn halt meg a hazáért! Vittórióban temették el a katonai temető 36. számú sírjában. Legyen neki boldog nyugovása az Úrban, az ő hazáért való önfeláldozásáért! Nála talált tárgyak a következők: 1 levél, 1 bőrtárca, egy ezüst óralánc, egy notesz, egy
