Erdős Kamill: A Békés megyei cigányok és cigánydialektusok Magyarországon (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 72. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1979)

fogadták öt. Erről több mint egy évtized múltán személyesen is meggyőződhettem. 1976 pünkösdjén véletlenül találkoztam egy kétegyházi cigány férfival, Vadász Zsigmonddal. Pálinkázott a falu kocsmájában. Szóba elegyedtünk, s amikor kiderült, hogy Gyuláról jöttem, ekkor az volt hozzám az első kérdése: ,,Ismertem-e az ő nagybátyját, Erdős Kamillt? Orvos-féle volt a gyulai kórházban." Milyen szívós és milyen makacs egyéniségnek kellett lennie Urdus Kamillnak ahhoz, hogy szerte Békés megyében (vagy talán távolabb is) beleágyazza magát a cigányok tudatába. Hányszor kellett lócsiszárnak álcáznia magát, hányszor indult el betegen is a cigányok közé? Hányszor fordultak hozzá kisebb s nagyobb szívességet remélve a befolyásosabb „testvértől". S ő miközben megtanulta különös nyelvüket, mind mélyebbre hatolt e rokonszenves, bár mindig idegen, esetenként még törzsi szervezetben élő közösségek, a cigányság életmódjának, néprajzának, kultúrájának, emberi voltuknak felderítésében. Nem a kuriozitásuk, hanem emberségük vonzotta. Járta az országot. A különböző múzeumok és az akkori országos szervezetük, a Cigányszövetség megbízásából gyűjtött a sárospataki, a ricsei, a nyíregyházi, a turricsei, a hajdúhadházi, a debreceni, a mezőtúri, a kunszentmártoni, az öcsödi, a balassagyarmati, a salgótarjáni, a kiskunhalasi, a 7?iélykúti, a hódmezővásárhelyi stb. cigányok között. Minden érdekelte, ami a cigányság életére jellemző volt. Éppúgy gyűjtötte a fémművesség tárgyi emlékeit, mint a népszokásokat és az azokhoz csatlakozó amuletteket vagy dalaikat, balladáikat. Azonban egyetlen alkalommal sem maradt közömbös akkor, amikor azt tapasztalta, hogy a cigányokat sérelem érte. Türelmetlenül követelte, hogy embernek ismerjék el a cigányt is társadalmunkban, hogy vál-