Dankó Imre: A gyulai fazekasság (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 48-49. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

A tűzre szánt fazekak közül meg kell említenünk a leveses fazekat, a csigás fazekat, a káposztásfazekat, a lakodalmas fazekat és a húsos fazekat. Ezekről azonban megállapíthatjuk, hogy túlnyomó többségükben vagy nem itt készültek, vagy ha itt is készültek nem gyulai agyagból. Ezt színűk is elárulja. A bárdosi agyag kiégetve rózsaszínű, ezek a tűzálló fazekak pedig fehérek, úgynevezett sápadt cserepek voltak. Ma már igen bajos volna megállapítani, hogy az egyes darabokat idegen anyagból itt csinálták-e vagy pedig behozott áruról van szó. Az esetek túlnyomó többségében ez utóbbival van dolgunk. A Fekete-Körös völgyében lévő fazekas falvak magyar és román parasztfazekasai, a lippai fazekasok mindig állandó árusítói voltak a gyulai vásároknak és ezrével adták el itt edényeiket. De eljutottak ide a felvidéki tót edények is, amelyek javarésze ugyancsak tűzálló volt. A gyulai fazekak legtöbbjét nem tűzre szánták, hanem túrótartásra (túrós fazék), tojásnak (tojásos fazék, tojástartó) vagy lekvárnak ( lekváros fazék) A különféle bodonok szép hasas, kétfülű, fedős cserépedények voltak. Hagyományos színűk a zöld volt, de az újabbakon sárga festést is alkalmaztak és virágozták. Ismeretes volt lisztes bodon, vajas bodon, tojásos bodon és lekváros bodon. De ilyenben tartották a savanyú uborkát is. Egy másik nagy edénycsoportot a kannák, korsók, csuprok alkottak. A széles szájú, vastag nyakú, öntő szájas kancsókat tót kancsóknak hívták. A legtöbb kancsót azonban arról nevezték el, hogy mire használták, így voltak boroskancsók, vizeskancsók, tejeskancsók. A boros kancsók egy részét öntőszájuk miatt orosoknak is hívták. Valamikor igen sok bokályt is készítettek, bár ez nem idevaló edényfajta volt, hanem Erdélyből hozták a mintáját és terjesztették el a gyulai fazekasok; a századfordulóra már alig csinálták. A bokályok eredetileg borhoz szolgáltak, de később díszedénnyé váltak. Különösen sok korsót készítettek. Legtöbbje mázatlan, a nyaka körül lefestett, máslis vagy nyakkendős, úgynevezett oláh vagy vászon, illetőleg tótkorsó volt. A legtöbb vászonkorsó a fülén szopócsöcsös és belül csörgős volt. A csörgőt úgy készítették, hogy egy-két agyaggolyót a felületükön jól behamuzva beletettek a készülő korsóba. A hamuréteg megakadályozta, hogy a golyók hozzáégjenek a korsó fenekéhez vagy oldalához. A vászonkorsókban általában vizet tartottak. Közismert az a tulajdonságuk, hogy a vizet nyárban is hidegen tartják. Ezért a mezőre járók mindig korsóban vittek magukkal vizet a munkákhoz. A mázas korsóknak nagyobb volt a becsülete; bort, de méginkább pálinkát tartottak bennük. Innen ered nevük is: boroskorsó, pálinkáskorsó. Ecetes korsó is volt, ez semmiben sem különbözött a borosés pálinkáskorsóktól. A pálinkáskorsó külön neve: bütykös, pálinkásbutykos. Legtöbbje sima, zöld mázzal volt bevonva.