Dankó Imre: A gyulai fazekasság (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 48-49. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

egyikét-másikát a mester maga csinálta tiszteletből a megrendelő iránt. Az ilyen készítmények aztán rendszerint névvel, dátumozva készültek. A cifrázott edényt kissé pihenni hagyták. Ezalatt, ha száradni kellett, meg is száradt és csak azután került másodszor a kemencébe. A gyulai fazekasoknak kétféle kemencéje volt. A szabadban, az udvarban állott a nagy kemence. Ez nagy, pohos hordó alakú vályogépítmény volt két lukkal. Az egyiken tüzelték a kemencét, a másikon pedig a füst távozott. Az égetendő edényeket a tetején rakták be és aztán lecserepezték. A kemencébe bükkfával fűtöttek. A bükkfát szekérszámra vették a piacon vagy az erdőben ölenként. A tüzelőszáj előtt kis padka volt sárból. Arra nagyon vigyáztak, hogy a kemencének jó huzata legyen és a füst gyorsan kiszálljon belőle, nehogy megfogja az edényt. Amikor a fűtést befejezték és a kemence belseje kellőképen izzott, a tüzelőszájat egy vaslappal lezárták és gyorsan letapasztották. A kemencét így hagyták aztán beszegve egy-másfél napig, attól függően, hogyan hűlt ki. A kis kemence bent volt a műhelyben, vagy csak a szája szolgált oda és a teste valamilyen szomszédos helyiségben volt. Az alakja kicsit különbözött a nagy kemencétől, nagyon hasonlított a rendes szobai kemencéhez. Ezt is úgy fűtötték fel, mint a nagyot és ugyanúgy zárták el, mint amazt. A kemencébe bizonyos rend szerint rakták be az edényeket. A nagyobbakat alulra, a kisebbeket felülre és mindet, ahogy lehetett egymásba, hogy minél több férjen. Arra vigyáztak, hogy az edények a képes felükön lehetőleg ne érjenek össze, mert az meglátszott volna rajtuk az égetés után. A második égetés lassú, de magas hőfokú tűz volt, nehogy az edény lehányja magáról a mázt vagy nehogy összerepedezzék rajta. A második égetés után az edény készen volt, lehetett árulni. Majdnem ugyanígy készültek a kályhacsempék is. A kályhásság és a fazekasság gyulai viszonylatban nehezen választható szét különösen a századforduló körül. Hasonló szoros kapcsolat lehetett a kályhásság és a fazekasság között a középkorban, a XVI—XVII. század folyamán, amikor igen nagy mennyiségben csinálták a mázatlan kályhaszemeket és csempéket az úgynevezett paraszt kályhákhoz. Az edény- és csempekészítés között az az alapvető különbség, hogy a csempét nem korongon formálták, hanem csempemintát, anyát használtak hozzá. A csempemintát fából faragták ki, de sok gipszből is készült. A századfordulón, az első világháború előtt igen keresettek voltak azok a csempeminták, amelyeket Mogyoróssy Sándor helybeli szobrász készített legnagyobb számban Kelemen Miklós számára. A mintát jól kitömködték agyaggal, aztán szépen elsimították, majd pedig kivetették. Aztán száradni hagyták, festették, zsengéitek és másodszor is égették. Külön érdekessége volt a csempekészítésnek a nagy szegőcsempék és fedlapok készítése. A szegőcsempék zöme tornyos, igen zsúfolt díszítésű, nagyon tagolt volt.