Dankó Imre: A gyulai fazekasság (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 48-49. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

A Bárdos medrében vett földdel a gyulai fazekasság előnyös helyzetbe került. A vételárat belső hitelből fedezték, a szükséges pénzt a módosabb mesterek adták össze, majd pedig minden céhtagtól földváltságot szedtek. Később, amikor a földváltságot nem akarták az új mesterek megfizetni, újból és újból határozatot hoztak ebben az ügyben. A legutolsó ilyen határozat, mely az említett céhszámadáskönyv egyik üres lapján maradt fenn, 1908-ból ismeretes és így szól: „elhatároztatott, hogy az öreg mesterek által megalapított 40 for. husz korona földválcság továbbra is megtartatik és azt minden Gyulán letelepülő agyagipart fojtatni szándékozó tartozik egyszer és mindenkora földválcság cimen lefizetni mivel az a jelenlegi agyagiparosok tulajdona". A bárdosi agyag igen jó minőségű volt, könnyű volt ki is termelni. A földváltságot lefizetett céhtagok szabadon használhatták. Az agyag kitermeléséről és elszállításáról mindenki maga gondoskodott. De bármilyen jó is volt a bárdosi agyag, nem versenyezhetett a rev/, a poltári, a zsaluzsányi vagy a lippai agyaggal, amikből tűzálló edényeket lehetett készíteni. A keménycserép és vasedények is egyre terjedtek s mindez odahatott, hogy a Bárdos medréből a kedvező körülmények ellenére is egyre kevesebbet hordtak a fazekasok. Gyakran hozattak agyagot Lipp ár ól, Révről, Sonkolyosról, de jött agyag Pohárról, Zsaluzsányból, sőt Sárospatakról is. Amíg ki nem épült a vasút Gyulára, az aradi és csabai lerakatokból szerezték be ezeket a távoli agyagfajtákat, amikor pedig megépült a vasút, vagonszámra hozatták közvetlenül az illető helyekről. Ezeknek a messziről származó agyagoknak a felhasználásával aztán a múlt század 60—70-es éveitől kezdődőleg a gyulai fazekasok is készítettek mindenféle tűzálló edényt. A sok idegen anyag miatt a bárdosi agyag majdnem feledésbe merült. Ez a feledés is okozta aztán azt a nagy pert, ami a fazekasság és Gyula városa között majd egy félévszázadig (1896—1943) folyt. Mielőtt azonban a nagy pör ismertetésére térnénk, beszélni kívánunk arról, hogy a múlt század végén a gyulai fazekasság is, mint általában a fazekasság, gyors hanyatlásnak indult. Mint hanyatló iparágat kezelte őket az iparhatóság is. 1878-ban például így írt róluk az aradi Kereskedelmi- és Iparkamara, ahová akkor tartoztak: „a fazekas ipar az aradi kamara kerületében leginkább csak a háztartásokban használt közönséges edények előállítására szorítkozik, de e részben sem képes a szükségletet fedezni, minél fogva annak egy jelentékeny része Temes megyéből, a Lippán lakó fazekasoktól szereztetik be. Finomabb agyagáruk készítése figyelmet alig érdemlő csekély mérvben fordul elő, sőt közönséges készítmények legnagyobb része is kezdetleges. Újabban pedig azt lehet tapasztalni, hogy az agyagedény még a szegényebb polgári osztálynál is az öntött vasedény által mindinkább kiszoríttatik"