Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)

V. Esetek a gyulai vásárokról

AZ ELCSERÉLT FEJŰ KATONA A múlt század végére a fényképezés már igen elterjedt, és ennek nyomán a vásárokon is egyre nagyobb számban jelentek meg a gyorsfényképészek. Vászonsátraik közepén egy hatalmas nagy láda állt, amelynek a hátsó felénél óriási fekete lepedő alatt foglalatoskodott a fényképész. A fényképezőgép óriás lencséje előtt pedig szoborszerűen, megilletődve, kezükben imakönyvet, gyertyát, keszkenőt tartva álltak meg a delikvensek. Ezek voltak az egyszerűbb képek: de ezeknek is nagy keletjük volt. Az igazi fényképek, amikért meghasadt a lányok-legények szíve, az olyan volt, hogy előrenyomott, óriási rózsák közül kandikált ki a beragasztott fej, vagy ha katonáról volt szó, lóháton ülő, ugyancsak előnyomott huszár feje helyére ragasztották az arcképet. Ezeknek a felvételeknek igen nagy forgalmuk volt; a fényképész sátrak körül alig lehetett a rendet fenntartani. Így volt ez Krafcsek fényképész sátra körül is, aki. ha igaz. egyenesen Bécsből jött, fényképezni a jó gyulaiakat. Krafcsek úr nem tudott jól magyarul, az Osztrák—Magyar Monarchia összes nyelvei közül csak a németet ismerte. Ezért aztán elég nehéz volt vele szót érteni, de hát nem is volt itt sok beszédre szükség. A felvételek gyorsan készültek, az ügyes-bajos dolgokat pedig elintézte az adjutánsa. Történt egyszer, a kisasszonyi vásárban, hogy Krafcsek úr sátrát egy egész regiment katona vette körül fényképezkedés céljából. Talán szabadságon voltak vagy csak a kaszárnyából kaptak kimenőt a vásárra, ki tudja? Szép, nagy bajszú legények voltak egytől egyig. Krafcsek úr egymás után fényképezte le őket és jól lehet baka volt valamennyi, sorra ragasztgatták az arcképeket a huszárok üresen hagyott fejére. Na, de ilyen kis tévedésre nem néz az ember! Az azonban már mégsem volt elviselhető, hogy majd minden katona más képet kapott. Mert ezek a képek egyáltalán nem hasonlítottak a katonákhoz, nem is csoda, mert nem róluk készültek! Krafcsek úr ugyanis nagy ügybuzgalmában összecserélte a képeket és a katonák képei közül egy párat bajuszos fénykéoezkedő atyafiaknak adót* oda. Azok talán észre sem vették a cserét, minden esetre nem szól* tak semmit. De a katonák csak nem állhatták meg szó nélkül, és elkezdtek követelőzni, hiszen saját képeik helyett valami paraszt surbankó képe vigyorgott rájuk a lóhátról. Hiába hangoskodtak azonban, mert Krafcsek úr mindenkit meggyőző érveléssel, minden magyar tudását összeszedve, hamarosan lecsillapította a háborgókat. A következőképpen: elkapta az egyik hangoskodó katonától a fényképet, rámutatott a képen látható óriás bajuszra, na verflucht Kherl diese bajusz te vagy; akarnád tagadni, és megfogta a vitéz ugyancsak hatalmas bajuszát és pajkosan megráncigálta. Mit volt mit tenni, ez az argumentum mindenkit meggyőzött, mert hiszen a bajusz az ugyanaz volt, a fene tudja, hogy a fej hogyan lett más ...