Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)

V. Esetek a gyulai vásárokról

az Üj városon lakó magyar, amikor már igen piszkálták a társai, vágott vissza ezzel a történettel. Hát tuggyátok — tavaly a kisasszonyi vásárkor, ahogy álldogálok összekötött ásóvá', meg lapáttá', a promenád szélin, gyün arra egy vidéki, kiderült, hogy eleki sváb vót az istenadta. Kérdi tűlem, hogy nem kútásó vagyok-i. Aszondom neki, hogy avvagyok biz' én, mégpedig a legjobbak közül való, oszt most is munkát keresek. Aszongya jaz atyafi, hogy oszt vállal-i vidíken is? Hát hogyne vállalník — mondok — igencsak minden kutat ín ástam mostanában az egísz környíken — montam az elekinek. No. oszt szó szót követett, megegyeztünk, hogy kijások neki egy megfelelő kutat, be is kávázom, fizet írte öt koronát, kosztot, meg asztán ád egy ódal szalonnát. Aszontam neki, hogy indulhatunk tüstínt ,de előbb szólok odahaza, hogy kimegyek a városbú. Ű meg aszonta, hogy addig bevásáll, asztán indulhatunk. Űgyis lett. Én hazamentem, emontam a váratlan gyütt utazást az asszonynak; ű meg ehajtott a gabonapijac irányába. Félegykó' találkoztunk a Fekete Sas előtt. Fölültem a kocsira, jó lovai vótak a svábnak, meg se átunk a házájig. Ahogy megírkeztünk, hát mingyá megmutatta, hova ássam a kutat. De evísrű szó se vót. No, mán e nem igen teccet, dehát azé' előkészülőttem a munkáho'. Ügy má' estefelé hozott oszt az asszony egy irtóztató nagy dinnyét, meg egy nagy karé' kenyeret, hogy aszongya: egyek. Hát nem mondom jó vót a dinnye, igen jó is esett, dehát azé' mégis bögdöste az ódalamot a kírdés, hogy e lesz-i a vacsora vagy se, mer hát mit gondol a sváb, hogyan lehetne kutat ásni dinnyevacsorán? Node hát elmúlt, oszt együtt az este is. Hát nem mondom, attak még szalonnát is, dehát az olyan avas vót, hogy elhatároztam mingyá, hogyha ilyennek fizetnek, ese fogadom. Na de gondótam. hogy maj hónap, maj másképen lesz, hiszen csak hónap kezdődik a munka igazán. Be is kvártéjosztam magam szípen az istállópallásra, aztán másnap röggé korán neki! Dehát addig még sok idő eltőtt. Oszt hajjátok, nem valami nagy nyugalomba, mer a dinnye meg az avasszalonna úgy ecsapta a hasam, hogy mást se csinátam, csak a pallást jártam egísz iccaka. No, elíg a hozzá, hogy fene rossz bőrbe kesztem másnap az ásásho'. Halattam azír vele szípen. a koszt ellen se vót osztán kifogás. Míg segíccség is akatt már dílfelí. Csak egy baj vót. Igen homokos vót a főd, oszt puha, meg száraz is. Omlott be. mint a veszedelem. A' meg, hogy a gazda gyerekei ott bámészkottak a fődhányás szílín, igen-igen idegesített. Még bele tanál esni valamelyik. Az ugyan még akkó nem lett vóna nagy baj, hanem inkább az. hogy ledúrták a fődet. Estére azír jócskán kiástam. Ügy terveltem, hogy másnap estire be is állíhatom a vízvetőt, oszt Isten neki fakereszt! Este montam is a svábnak, hogy hozhattya mán a deszkát. Nohát oszt megint eljött az este, lefeküttem. De ez az istenverte hasmenísem csak nem akart eláni. megint csak nem vót jó iccakám. Node hát minden rosszban van jó is, hát ez a hasmenís is milyen jó gyütt níkem. Reggé', hajnalba', mikó mán mozgott a tár-.