Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)

IV. A gyulai vásár jellegzetes alakjai

A hagymaárusok a hagymáért kapott pénzen főleg iparcikket, mezőgazdasági szerszámokat és jószágot vásároltak a gyulai vásárokban. A hazafelé tartó hagymás szekerek mögé legtöbbször oda volt kötve egy-két tehén vagy ló. Az üres szekéren ott ült a gazda mellett az asszony is — hagymásoknak hívták őket —, aki ilyenkor szerezte be a különböző színű pántlikákat, szalagokat, a stafírungba való gyolcsot és készruhaféleségeket. AZ ÉTETŐ A külső vásártérrel szomszédos utcák telkein hatalmas istállók és karámok álltak, amikben a vásárra felhajtott sertéseket vagy szarvasmarhát tartották a vásárig vagy a vásár alatt is. A felhajtott nagyszámú állatot itt tartása alatt etetni kellett. A hajcsárok már nem törődtek az állatokkal, eljuttatták a rendeltetési helyükre, átadták őket. A gazdák nem győzték magukban az etetést, a porta tulajdonos pedig csak élelmet ha adott, de az etetést ő sem vállalta. Ezért a gazdáknak etetőkről kellett gondoskodni. Minden portagazda tudott ilyet ajánlani. A szegényebb rokonok vagy a város szegényei közül került ki a zömük. Az volt a feladatuk, hogy megalkudva a gazdával, a kívánt időben és módon megetették az állatokat, kitakarították az istállókat, a karámokat és felügyeltek az állatokra. Ezért az etetőknek szabad bejárásuk volt a portákra, rendszerint éjjelnappal ott tartózkodtak. Kosztjukat úgy hozta utánuk naponként az asszony vagy a nagyobb gyerek. Az etetés nem volt könnyű dolog. Nemcsak azért, mert legtöbbször az élelmet is az étető vette, szerezte, hanem, mert általában nagy mennyiségű eledel elkészítéséről volt szó, és azért is, mert ismerni kellett az állatokat, tudni kellett, hogy mikor, milyen élelemből, mermyit kell nekik adni ahhoz, hogy javuljanak, és a vásárokon a lehető legjobb kondíciójukban jelenhessenek meg. Fontos volt az itatás is. Igen meg kellett válogatni az élelmiszert is, mert bizony ilyenkor vásárszakán igyekeztek mindent eladni. A dohos tengeri, a penészes széna ugyanúgy árthatott, mint a mértéktelenül fogyasztott jófaita lucerna vagv lóhere. Felelősségteljes foglalkozás volt ez, és a gazdák jól meg is fizették. Egy-egy vásárszakra alkudtak meg az etetőkkel, és a fizetségen kívül mindig kikötöttek vagy egy borjút, egy malacot vagy egy birkát is. Volt olyan étető is, akit nem a gazda, hanem a telektulajdonos fogadott fel. Ilyen esetekben a takarmányt is a háztulajdonos adta. Az etetők jellegzetes alakja a nagy vásárokkal együtt eltűnt, ma már egy sincsen belőlük.