Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)

IV. A gyulai vásár jellegzetes alakjai

só. Az alján 3—4 fej vereshagyma mellett meg lehetett találni a kandúr bőrből készült dohányos zacskót is. Ha útra készült, cipót is tett a tarisznyába. Emlékeznek arra is, hogy bőrszeredása is lett volna. Az acélt meg a kovát a tüszőjében hordta, ha az meg nem volt vele és a tarisznyába se tudta elhelyezni a tűzszerszámot, akkor a korcra fűzte. Gyulán leginkább a Kulcs korcsmában, meg az Arany Sasban tartózkodott. Az Arany Sasban ugyan nem érezte magát egészen otthonosan, mert az „úri hely" volt, de az állásán igen sok kocsi fordult meg, sok hajcsárral lehetett itt találkozni. Felszereléséhez tartozott egy hatalmas nagy bot, görcsösödő véggel, amit az állandó használat simává koptatott. Ha hajtás ígérkezett, hamar ráakadtak. Ismerte minden vásáros, az egész város. Ha netalán nem lett volna kéznél, könnyen megtalálták. De neki is megvoltak az állandó munkaadói, s a vásárok kezdetén már kölcsönösen tájékozódtak egymásról. Ezért aztán Anka már legtöbbször az alkunál, a vételnél is jelen volt, nem kellett utána keresni. A vétel után azonnal átvette a jószágot, és megindult vele a kijelölt cél felé. Csak szarvasmarhát és legtöbbször Lippáról Gyulára, Gyuláról Kecskemét felé hajtott. A lippai vásárból ő is sok tarka szarvasmarhát hajtott errefelé a 70-es években, ami akkoriban még újság volt. Gyuláról viszont magyar marhát kellett hajtania Kecskemét irányába. Az útirány Csaba, Kondoros, Szentes, Kiskunfélegyháza; vagy pedig Szarvas, Öcsöd, Kecskemét volt. Az út Kecskemétig volt érdekes és veszélyesebb is. Nagy távolságokat kellett megtenni egyik községtől a másikig. Igen jól be kellett osztani az időt, nehogy rossz helyen, alkalmatlan körülmények közt szakadjon rájuk az este. Akkoriban ezen a vidéken még gyakori volt az állatban kárt tevő farkas és róka is. Különösen télidőben voltak veszélyesek, mert ilyenkor kiéhezve még az embert is megtámadták. De sok veszélyt jelentettek a szegénylegények is, akik bizony Túrtól Vásárhelyig uralták a vidéket. Ezekkel jóba kellett lenni, mert másként nehezen tudott volna létezni a hajcsár. A szegénylegényeknek, betyároknak meg kellett szerezni a bizalmát, apró közlésekkel, tájékoztatással, a vásáron történt vételekről, eladásokról, eseményekről és emberekről. Mindamellett igyekeztek mindig kikerülni a betyárokat. Ezért a hajcsároknak is mindig jól kellett tájékozódniok. Ebben viszont a korcsmárosok, a csárdagazdák, az útszéli vándorok, mesterlegények, vásárosok és a többi hajcsárok adtak felvilágosítást. Innen volt aztán az is, hogy a hajcsárokat kissé betyároknak is tartották, azt mondták, hogy összejátszanak a betyárokkal. Ezzel magyarázható az is, hogy az öreg Ankáról is valahogy így vélekedett a közvélemény. A hatóságok sokszor a szóbeszéd helytelen álláspontja alapján jártak el és faggatták a hajcsárokat, a betyárok, a különböző lopások és egyéb bűncselekmények felől. Ankát is nem egyszer kihallgatta a csendbiztos, de mindannyiszor kiengedték, mert nem tudtak rábizo-