Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)

III. Áruk és árusok a gyulai vásárokon

barátkozó állat, nehezen szokik össze; a nem összeszokott állatok pedig alig fegyelmezhetők. A falka sokszor szétszaladt, nem lehetett őket együtt tartani. Ezért a sertéshajcsárok lehetőleg kutyával hajtottak. Különösen nehéz dolog volt a sertéskkel való éjszakázás. Hacsak lehetett, szabadban sose éjszakáztak. Vagy bementek valamilyen ismerős tanyába, vagy valamelyik csárdába igyekeztek, örültek azonban, ha falut értek és ott hajthatták be a falkat valamilyen udvarba, mert az útszéli tanyák és csárdák vásár időn rendszerint tele voltak. A hajcsároknak a falvakban és városokban idővel kialakultak állandó éjszakai szállásaik. Az éjszakázásért állatonként 5 krajcárt fizettek. Sertésfalkával átlagosan napi 20—25 km-t lehetett haladni. v Nagyobb falkákat sokkal könnyebb volt hajtani. Márcsak azért is, mert ezek inkább össze voltak szokva, hiszen egy-egy uradalomtól vagy nagy gazdától vásárolták őket. A nagy falkák hajtására egész kompánia hajcsár állt össze, öt-hat kitanult öreg hajcsár mellett 10—12 legény is forgolódott a falka körül a kutyákon kivül. A falkákat a vásárokra az uradalmak bojtárai hajtottak. Ügy mint Sinka István is „fekete bojtár" korában, amikor is életében először volt lacikonyhában: „Azokat az ürüket és mustrákat, miket a benedeki bérlő nem vett meg, hajtottuk el a vásárra. Ott láttam legelőször közelről nagyhajú oláh juhászokat. Túró és hagymaszagú volt tőlük a vásártér félsarka. Nagynövésűek voltak és erősek és egészségesek. Ott voltam legelőször lacikonyhában is. Sült húst ettem és bort ittam. A gazda, Szakos fizette, örült, mert el tudta adni a mustráit. Kocsival volt benn, s míg nem indultunk, széjjel nézhettem a vásárban én is".

74 A hajtás igen fontos része volt a megfelelő pihentetés. A tapasztalatlan hajcsárok könnyen tönkretehették a sertéseket. Az agyonhajszolt állatok hihetetlen gyorsan leromlottak, és aztán nehezen jöttek helyre. Az ilyen hajtás valóságos csapás volt a gazdákra nézve. A sertéshajcsárok akár kevés, akár sok állatot hajtottak, még oly hosszú útra sem vittek magukkal takarmányt. Az úton hagyták a disznót dúrni, enni, amit talált; pihenni, éjszakázni pedig olyan helyeken álltak meg, ahol takarmányt vehettek. A hajcsárok felfogadásukkor az etetést is kikötötték, és az árát kialkudták a gazdákkal. A legtapasztaltabb hajtókát mindig a sertéskereskedők és kupecek szerezték meg. A hajcsárok is szívesebben hajtottak nekik, mint másoknak, nemcsak azért, mert jól megfizették őket, hanem azért is, mert náluk foglalkoztatásuk állandóbb jellegű volt. és rendszerint könnyebben kezelhető, nagy falkát hajtották. Minden sertéshajcsár kissé kupec is volt. Közé vágott a falkának egy-két olcsón vett süldőt vagy öreg ártányt, és valami nyereséggel még útközben továbbadta. Visszafele sem jöttek üres kézzel. Általában vettek valamiféle állatot és hajtották hazafelé. Azonban ritkán 74 Sinka István: Fekete bojtár vallomásai. II. kiad. Bp. 1944. I. köt. 130.