Dankó Imre: A Gyulai vásárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 44-46. Gyula, 1963)

III. Áruk és árusok a gyulai vásárokon

sal foglalkoztak a kocsmárosok és vendéglősök is, és egy-egy nagyobb falka eladásakor nem kis bevételhez jutottak. A szenzál mindig kísérte a vevőt, mindig jelen volt az üzletkötésnél. Jelenlétével mintegy igazolta, hogy az üzletszerzés az ő munkája. Sertésvásárok után is szokás volt az áldomásivás. Mégpedig ha nagyobb mennyiségű sertést vettek udvarból, karambol, akkor vagy a Komlóban, vagy a Magyar Királyban, ha viszont a vásártéren történt az üzletkötés, akkor a közel eső Kulcs vagy Bika korcsmában, esetleg a Fekete Sasban itták el a pecsétet, A kisemberek vásárlásaikat lacikonyhákban és korcsmasátorokban áldomásozták. Az áldomásiváson, amit mindig az eladó fizetett, a szenzál is jelen volt. Tekintve, hogy a legnagyobb sertésvásárok a januári vásárok voltak, a sertésvásárokra ivott áldomások leginkább forraltborból vagy pálinkából álltak. A téli vásároknak különben is érdekesek voltak az áldomásai, mert adás-vétel nélkül is itták a nagy üstökben főzött pálinkás teát és mézes bort. Ha nagyon hideg volt, mint 1867-ben is, már korán reggel, amikor kiálltak a vásárra, kezdték az áldomást. Sokféle sertést árultak a piacokon. Régebbről ismeretes volt a makkolt sertés, meg a réti disznó; aztán elterjedt a szemen tartott disznó is. Ezeket simán adták el, nem kellett javítani rajtuk. De a csak lén tartott disznót, ha jó pénzt akartak érte kapni, a vásár előtt 2—3 héttel javítóba fogták. Tökkel, krumplival, meg egy kis ivós darával gyorsan feljavították. Egy pár cséve tengerit is löktek nekik. Az ilyen javított sertés azonban nemigen volt kedvelt, mert kibendősödött. A tök hamar hizlalja a disznót, de a húsát fölvizezi, a szalonnájából kevés zsír lesz, a húsa sovány, rágós marad. A javított sertést hízóba is alig lehet fogni. Nemcsak mert hozzászokott a tökhöz, burgonyához, meg csávához és nem igen akart mást enni, hanem azért is, mert amikor már 1—2 heti tessék-lássék evés után csak hozzákezdett enni, miközben leromlott — nem lehetettt jól tartani. Kétszer-háromszor annyi tengeri vagy dara kellett neki, mint más, szemen tartott sertésnek. Súlygyarapodása pedig ugyanannyi volt, mint amazoké. Az ilyen sertéseknek nem is volt nagy keletje, leginkább tájékozatlan kiskereskedők, magánosok vették meg vagy utóvásárban, olcsó pénzen a gyulai németvárosiak szedték össze őket, akik aztán mindjárt a vásár után levagdalták. A szalonnájukat elrakták, és aztán egész éven át mázsa tételben árulták. A hússal is piacoztak. Az ilyen feljavított sertéseket vásárolták leginkább — áron alul — a sütögetők, kocsmárosok, vendéglősök is. A megvett sertéseket, ha egy-két darabról volt szó, a vevő hajtotta haza, akármilyen messze is lakott. Megesett, hogy 5—10, egy helyre való kis vásárló összeállt és közösen fogadott egy vagy két hajcsárt. A disznóhajcsárok az áldomás után azonnal átvették a sertéseket, és lehetőleg még a vásár vége előtt útnak is indultak vele. Általában 20—30 sertésre kellett fogadni egy hajcsárt. A sertéshajcsárnak igen keserves volt a dolga, mert a disznókat nehéz hajtani. A disznó nem