Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Rögtön elrendelte a király, hogy megálljanak, amint odaért a kutya, fölugrott a hintóra, és rögtön a király mellé ült. Elhajtott oszt a király. Amikor megérkeztek haza, mán akkor tele vót az udvar mindenféle katonasággal. Mónár János uram bekerült osztán a királyné szoBájába. Mán oszt tele vótak doktorokkal, bábaasszonyokkal. Majd eljött az este, az iccaka. A király vígtelen fáradt vót a nagy izgalomtúl, fílístűl. A mellette ülő szobába hozott hellyet. Amint meglett a gyerek, levittík a katonaságnak: — Őrködni, amíg csak lehet! Hát egyszer megy a bűvös-bájos asszony, boszorkán. Fújja oszt az álomszelet. Dűlnek oszt a katonák erre-arra. Ment oszt a boszorkán* be rajtok keresztül a szobába. Oda is befútta. Oszt aludt ott is mindenki. Nyútt oszt a kisgyermekért. Az ágyon ott feküdt a királynő mellett a kisgyerek. Mónár János uram meg kibújt a másik ágy alul, oszt elkapta a boszorkánt. Megkezdődött oszt a harc. De fútta ám az álomszelet Mónár János uramra. Az osztán nem aludt el. Majd oszt a király a • nagy zajra felíbredt. Jön ki a király. Bukdosik ki az alvó katonákon. Elkezdte rugdosni űket, költögetni, kiabálni. Sikerült osztán valamennyit felkőteni. Megfogták oszt a bűvös-bájos asszonyt. Elkezdték vallatni. Kivallotta osztán az öregasszon, hogy a másik két gyereket is ű vitte el. Magyarázta, hogy egy lyukba tette. Ott vannak. A király elindult a katonaságával. Mentek. Mikor közelértek, ahol az a nevezetes lyuk vót, felszólította a király a katonaságát, hogy ki vállalkozik önkínt lemenni a lyukba. Melyik vitéz. Nem vállalkozott senki se. Egyszer Mónár János uram, a komondor beugrott a lyukba, oszt eltűnt. Majd hallatszott egyszer a visitas. Kihozta a nagyobbik jánt a lyukbú. Mindjárt ott a boszorkán megfogta, befedte. Meztelen vót a kisján, nem vót semmi ruha rajta. Mónár János uram visszabútt, oszt kihozta a másikat is. Elvitték haza a királynak a lakására a két gyermeket meg a boszorkánt is. Ott oszt aláfürösztöttík űket, ruhát tettek rájuk. Tanították űket beszélni, mert nem tudtak beszílni se. Végeredményben osztán mikor sikerült, hogy a gyermekek megszokták a szüleiket, a boszorkán jól viselkedett, megígérte neki a boszorkán, hogy ebbe az életbe sohasem jön ide, erre a vidékre. Semmit se csinál, így aztán megkegyelmezett neki a király, és a boszorkánt elengedte haza. Majd egyszer ebíd közbe, ahogy ebídeltek, Mónár János uram, a nagy kutya is ott ebédelt egy asztalnál a királynál, egyszer egy