Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Egyszer kinyílott a halhatatlan királykisasszony ablaka. Kinézett a királykisasszony. Mindjárt intett, hogy a királyfit bántódás ne érje. A sárkány visszabújt, a királyfi rögtön ment befele a kastélyba. Azt mondta a királykisasszony: — Hun jársz itt, te, ahun a madár se jár? Azt mondja a királyfi: — Én kétezer esztendeje, háromezer éve, hogy vándorlok. Mindig kerestem ezt a halhatatlan országot. — Na, jó helyt jársz, aszondja, itt élhetel, míg a világ, még azután is két nap. Itt sose halunk meg, aszondom. Hű, nagyon örültek, ketten hű szerelmet esküdtek, aztán egymásnak, hogy űk összekerültek, a királyfi a királykisasszonnyal. Megesküdtek, de nem vót senki ott, egy lélek se, csak ketten vótak. Egyszer eszibe jutott a királyfinak, hogy ű elmegyen haza. Elhozza a szüleit is meg az apját, mer annak idején az apjától elszökött. Elhagyta. Elindult. Aszondja neki a királykisasszony: — Mi a bajod? Min gondolkozol? — El szeretném hozni, aszondja, az apámat meg az anyámat! — Szent isten — mondja a királykisasszony —, hát mit akarsz? Elmúlt már ezer esztendő, hogy te már utaztál! Már az apádnak a csontját se leled meg! — Na, aszondja — nem bírt már a kisasszony véle — hallod? Van itt egy bocskor. Húzd fel a lábadra! Innen — aszondja —] ha kiérsz, azt mondod, hogy „hipp-hopp, ott leszek, ahun akarok", rögtön -eléred a célodat vele. Várjál csak! Itt a századik szobában van egy üveg élet víz. Ha meghal valaki, csak tudjad, hogy hun van eltemetve. Oda vízzel lelocsolsz, aki meghalt, az még feléled. A királyfi fogta az üveget, az életvizet, kérem szépen, a bocskort felhúzta a lábára, csak annyit mondott: „Hipp-hopp, otthon legyek apámnál!" Már ott is vót. Hazarepült a városba. Na, úgy is vót. Vótak hozzátartozói, rokonai, aszondják, itt és itt, ebbe a kriptájba vannak eltemetve a szülei. Igen ám, ahogy bement a temetőbe, bement a kriptájba, jött a halál, ahogy ott ráöntötte a vizet az apja sírjára. Jött a halál a kaszával. — Hej, te, aszondja, már háromezer esztendeje, hogy tíged kereslek. Ugye megjöttél?! Halálfia vagy! Viszlek! Megijedt a királyfi. Nem tudta ráönteni az életvizet. Kiugrott a kriptájbú, beugrott a bocskorba: — Hipp-hopp — aszondja —, ott legyek a halhatatlan országba! Ügy megeredt, mint a gondolat, de a halál a nyomába. A királykisasszonynak meg az ablaka nyitva vót. Kívül még meg lehetett halni, de belül a halhatatlan ország vót. Ahogy repült a királyfi, királykisasszony átölelte. A halál meg megfogta a fél lábát. — Na. most — aszondja — az enyém vagy! — mondja a halál. Félig fenn vót a halhatatlan országba, a lába meg kinn vót.