Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

A két gyerek növekedtek. Az erdísz iskoláztatta a két gyereket. Kis lovat vett nekik. Lúháton jártak az iskolába. Hintóval, kocsival. Mindenféle vót nekik a két kisgyereknek. Telt is aranbúl. Na, mikor elírtik azt az időt, mikor vótak tizennyóc évesek, betőtöttík a tizennyóc ívet, tizenkilencet. A gyerekek lettek húsz évesek. \ Akkor megmondja az erdész: — Fiaim, én nektek nem vagyok idesapátok! Én csak nevelőapátok vagyok. Na, menjetek szerencsét próbálni! Igen ám, puskát, kardot vett a gyerekeknek. Mind a kettőnek. Vitézek lettek. Megy a két gyerek. Azt mondja nékik az apjok, a nevelőapjuk: — Vigyázzatok, mikor megháltok, nektek mindig egy aranyalma nő a fejetek alá! — akkor árulta az erdísz. — Kimentek az erdőbe, elértek azt a nagy tőgyfát, magános nagy fát — azt mondja —, az út kétfelé vezet. Együtt ne menjetek! — aszondja. — Az egyik menjen jobbra, a másik meg balra! Itt van nektek egy bicska! Azt szúrjátok bele a fába! Amelyi kőtök meg visszatér valamikor ahho a fáho, húzza ki a bicskát! Ha a bicska — azt mondja — tiszta lesz, akkor nincs bántódása. De ha a bicska megrozsdásodik, akkor az egyiknek baja van. A másik menjen segítségire. Ügy is vót. A két testvír odamentek a fa alá. Elköszöntek egymástól. Egyik ment jobbra, a másik balra. Aki ment balra, az mindjárt beért egy királyi várba. Egy városba beért a fiú. A másik meg tovább barangolt. Mikor ment az úton, hát a fiú micsinájjon, ment arra egy kis nyúl, a puskát levette, lelövi a fiú. Megszólal a kis nyúl emberi hangon: — Megállj csak — aszondja —, mert segítőtársad leszek! Ne bántsatok! Megy tovább. Akkor meginten jön vele szembe egy medve. Azt is le akarja lűni. Az is emberi hangon megszólal: — Ne bántsál —, aszondja —, segítőtársad leszek-én neked! A fiú ment, mendegélt. Beért egy királyi várba, az állatjával. Ételt, italt kért az állatoknak meg magának. Azt kérdezte a kocsmárostúl: — Kocsmáros úr, az a város mir gyászol? Felsóhajt a kocsmáros: — Mikor egyetlen egy kút van a városba, úgy ád vizet a sárkán, a tizennígy fejű sárkán — aszondja —, minden nap egy hajadon jányt adnak neki. Most a királynak a nagyobbik jányát viszik. Azt mondja a fiú, ű áztat megmenti, azt a jányt. — Hát menjen, vitéz úr — aszondja —, mert mán viszik a jányt a város szilire. Viszik kifele oszt a jányt. A fiú elköszönt a kocsmárostúl. Kiment. Ott várta a sárkánt. Na, viszik osztán a jányt. Kísírte a menet. Menyasszonynak vót őtöztetve. Igen ám, de mikor a tüzet okádta a sárkán, mindenki elszaladt, a pap meg imádkozott, hogy valaki csak megmentené azt a király-