Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)
El is ment a gazdag ember, ment hetedhét országon is túl. Ahogy ment a rengeteg erdőbe, szídelgett, hát megtanálta azt a szípen szóló madarat, amit neki mondtak, ilyen meg ilyen a tolla. Lelőtte. Elvitte haza. Oda vót az három hétig az ember, míg hazajött. El vót fáradva. Na, most aszondja: — Megleltem azt a szípen szóló madarat, akiről sokat meséltek. Eztet nékem — aszondja — főzzed meg, külön a zuzzát, máját! Kíszülj fel — aszondja —, meg fogom enni! Ügy is vót. A gazdag ember lefeküdt. Aludt. A két kisfiú eljártak a keresztanyjukho, keresztapjukho. Mán megnőttek. Háromnígy évesek vótak a gyerekik. A két kisgyerek beszílgettek, keresztanyám, keresztapám. — Csitt — aszondja az asszony —, nem szabad beszílni! Alszik keresztapád! Az asszonynak meg dóga vót, hús meg sűtt a sparheten. A gazdasszony meg kiment vízír, addig a két gyerek lehúzta a lábost a sparhetrűl. Odahúzta a lábost. A két kisgyerek megettík a húst, a zúzát meg a máját. Mire bejött a keresztanyjuk, hát: — Szent isten, micsináltatok tik ott? Kezükre rávert egy kis vesszővel. A gyerekek elmentek haza. Ríva. Ríttak. V — Na, mi baj van, fiaim? — aszondja az apja a gyerekiknek. — Idesapám, jaj, keresztanyám megvert bennünket! — aszondja. — Mir vert meg? — Nem tudjuk — aszondja. — Na, rendben van — aszondja —, fiaim, biztosan kárt csináltatok. A gyerekek szalmán feküdtek sorba mind a vacokba. Nem vót nekik ágy a gyerekeknek. Majd egy hét múlva az anyjok megigazítja a szalmát, rázott nekik bele szalmát. Jó idő vót. Május eleje vót. Az ember meg kint fonta a kosarakat. Az ura. Az asszony rakott bele szalmát, igazította a vackokat. Hát meglátja a sok aranyalmát a gyerekeknek a feje alatt. — Jaj, nízzed mán — aszondja —, kincs van a házunkba. Gyere be hamarabb! — Ugyan, hogy lenne a mi viskónkba olyan nagy kincs? — Hát, mikor bemegyen, látja, hogy egy-egy aranyalma a feje alatt a gyerekiknek. Megijedt a szegíny ember, szent isten, micsoda e. Reggel nem tudták, micsinájjanak. Az ember elment a papho. Arannyal fizetett. A pap felvátotta. Adott írte rengeteg aprópízt. Akkor elmentek a bóutba vásárolni. Mindig aranyat vittek. Mindig vót. Mindig aprópízt kaptak sokat. Elmentek a vásárra ruhát venni nekik. Mindig aranypízzel fizettek. Annyi vót mán az apró arany, hogy nem tudták a pízt megszámóni. Azt mondja a kisgyerek, ahogy átküldtík, a gazdag ember felesíginek: — Adja ide, keresztapám, a víkát! — Mit mírhetnek ezek az ű víkáján? — gondóta a gazdag ember.
