Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Nem vót mit tenni, levágta a tizenhárom birkát meg a selyemkost. Mikor a selyem alákerült, megsiratta a bárányát. Odarakott egy üstöt, főzze meg. Az óriás meg elténfergett valahová. Mire megfőtt a hús, előkerült az óriás. Csizmaszárbúi kivett egy kanalat, belemerítette. Mind egy falásig megette a birkát. Olyan legendi játék vót. No, nem bánja, pusztuljon a birkája mind! Csak szíjjelhányja a másik boglyát, a másik boglya színát is. — Hohó, te emberízík! Mind egy falásig megeszem a birkádat! Meg egy selyemkost főzzíl meg! Igen ám, a fiú megin éhen maradt. Akkor mind megette az óriás. Mind egy falásig megette a húst. Akkor azt mondja a fiú: — Most mán levágom harmadszorra a többi birkát. Vesszen a többi is! Odament az óriás. Lefeküdt a tűz mellé. A feje a tűz mellett vót, Makó—Jeruzsálemnél pedig a lába. Az órjás meg elaludt. A fiú meg főzte a birkát, mikor meleg lett, hordta azt a forró zsírt. A kanalát belemerítette. Zsupsz! A szeme közé öntötte. Az órjásnak mind a két szeme kisült. Az órjás felugrott nagy ordítással. Le akarta taposni, hogy megfogja. A fiú meg szaladt előtte. Az órjás nem látta. — Na, te fiú, ha mán megettem a juhaidat, elpusztítottam, megajándékozlak. Itt van ez a gyűrű — aszondja. — Elhajítom. Húzd az ujjadra! Ezt a gyűrűt — aszondja — az ujjadon megfordítod, csak azt mondd: „hipp-hopp, ott legyek, ahun akarok!" — azonnal ott leszel, ahun akarsz. Az órjás átadta a gyűrűt. A fiúnak csak a kisujj ára ment fel a gyűrű csak. Amikor felhúzta, a gyűrű elkezdett fütyölni: „Erre, erre, vak órjás! Erre, vak óriás!" Utána az órjás. Ment arra az órjás. Micsináljak? Húzta a gyűrűt a fiú, nem jött. Csak fütyölt. Elővette a bicskáját, leszabta az ujját. Ahogy szaladtak, egy nagy feneketlen tóho értek. A gyűrűt belehajította a tóba. A gyűrű ott is fütyölt: „Erre, vak órjás! Erre, vak órjás!" Az órjás ahogy szaladt, bele a feneketlen tóba. Zsupsz! Elnyelte a tó a vak órjást. Erre osztán a juhászlegín elhatározta, most mán ű nem fél senkiiül, semmitül, elmegyen haza. Megnősül. Van neki píze. Most mán nincs birkája. Most mán nem fil a vak órjástúl. Igen ám, a faluba járt egy lánho. Megesküdött. Ment a fiú lakodalomba. Esküdni mennek. Úgy vót, hogy a menyasszony indul a templomba. Ahogy megy a templomba — minálunk úgy van, hogy mennek a vőlegénnyel —, mennek be esküdni, megfogta a fiút a medve. Az órjásnak a bátyja vót. — Megálljatok — aszondja —, te a bátyámat elpusztítottad. De most eljöttem, nem fogtok megesküdni. Ha elszöksz előlem, utóiérlek, szerte izzé-porrá szedlek! Most megkegyelmezek. Addig köszönjíl el, de indulj világra!