Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

„Hogy éltek ezek a szamarak, hogy csak az utódai vannak meg, azt már, ugye, nem tudom, de hogy tik itt vagytok, akik hallgatjátok a mesémet, az már bizonyos." A mesét egy fiatalasszony és Bondár fia hallgatták. Amikor a befejező szavakat mondta, kajánul hallgatóira nézett, akik nevetve méltatlankodtak a tréfás befejezésen. A mese második (e gyűjteményben közölt) változatát magnetofonszalagra vettem fel. Ekkor a mesét csak én hallgattam, s a befejezés sokkal színtelebbé vált, mert nem volt ott az a hallgatóság, amely a tréfát, a hangulatos befejezést kívánta volna. „Azok a szamarak körülbelül vagy megvannak, vagy megdöglöttek. Nem tudom aztán, mi lett véllek" — így fejezte be meséjét. A mese cselekményében és befejező részében is megjelenik a mesemondó személye: „Mert hogy ki ne felejtsük belőle, a kutya csak úgy viselkedett, mint emberkorában, csak beszélni, nem tudott" — mondja Bondár Károly a Molnár János uram, a kutya című mesében (23. sz.). A tehén jelzem, hasas vót (24. sz.). János vitéz meséjét (22. sz.) szinte mint személyes élményt fejezi be: „Ez, még ha jól emlékszek, még most is ott lakik abban a rucalábon forgó hegyben, ez a fiatalember feleségestül." Bondár Károly tündérmeséi környezetét konkréttá teszi. János vitéz meséjében (22. sz.) Egerből indul útjára a hős: „Majd a fiú felnőtt. Valahol Eger fele történhetett a dolog. Hát amint a fiú nagyocska vót, legénykorába ért, egyszer talált az egri vár körül egy nagy vaskardót." Repertoárjában feltűnőek az újszerű, a paraszti szókincstől idegen szavak: „Vót egy szoba berendezve egy spanyolfüggönnyel..." (18. sz.), Hát csinált is egy fényképező állású gépet" (18. sz.), „Majd kiütött a krach a királyi palotába" (21. sz.). Bondár Károly minden változatának közvetlen forrását meg tudta mondani.-Elmondása alapján meséinek források szerint való megoszlása a következő: Apjától tanulta: a 19, 20, 23., / testvérbátyjától tanulta: a 21, 22, 24., katonaságban hallotta: a 17., valószínűleg valahol olvasta a 18. számú mesét. Miután magnetofonnal felvettem Bondár Károly itt közölt meséit, gyakran kérdeztem tőle, hogy hisz-e azokban a mesékben, amelyeket nekem és az őt hallgatóknak előadott. „Ezek a mesék — mondta nekem Bondár Károly — valamikor megtörténtek, de valahogy átkeveredtek a fantáziába. Ki hogy tudta előállítani. Mind úgy születik a mese. Meg oszt vannak történetek, amik valóságosan megtörténtek, de a fiatalok azt mondják, hogy elmesélte azt a történetet, és így a történet is mesének válik. A mese csak azért mese, mert aki hozzáfog, az csak beszél. Könnyen ráfogják, hogy hazugság. Mesélni könnyű, történetet mondani nehéz. Abba bukik bele mindenki. A történelembe." U