M. Kiss Pál: Jankó János (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 29-30. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1961)

Közép- és Kelet-Európában a XIX. század első felének nagy problémája a nemzeti művészet megteremtése volt. Ifjú, önérzetes nemzedék lép ekkor a régi helyébe, tanulni és cselekedni vágyó ifjúság, s nagy erőfeszítéseket tesz a nemzeti művészet megteremtésére. Munkájukban támogatja őket a közönség, amelyik már nem elégszik meg az átplántált, a néptől idegen művészettel, népéről, földjéről akar újat hallani, honi művészek alkotásaiban. Ez a fordulat nálunk is a romantikával következett be a nemzeti ellenállás időszakában. A feltörő fiatal nemzedék a romantikából elsősorban nem stílust és megoldásokat tanult, hanem a művészi hivatás magasrendűségét ismerte meg. Világosan fejti- ki kora álláspontját Henszelmann Imre, aki a természethez való fordulás égető szükségét is hirdeti: „hiába beszélünk eszményről és szépségről... hiába beszélünk akadémiai szabályokról és a görög művészet mintáiról... a megszokott formák szabályaitól az örökké való természethez kell visszatérnünk, abból kell merítenünk, még pedig határozott nemzeti módon".

8 Az alakuló nemzeti romantika az irodalom vezetésével, támogatásával találta meg témáit, és mert kísérletezni újfajta kifejezési módokkal és műfajokkal. Az előző évtizedekben szinte egyedülálló arckép és tájkép mellett fellendült a történeti kompozíció s az életkép festése is. Jankó művészetének szempontjából minket az utóbbi érdekel. A XVI—XVII. században a németalföldiek által felvirágoztatott zsánerkép a XIX. században jobbára illusztratív jellegű lett. Az irodalomból kölcsönzött gondolatokra támaszkodva gyakran lemond a képzőművészet sajátos kifejezési lehetőségeiről. Az életkép úttörője nálunk Barabás Miklós.

9 A Vásárra menő oláh család, a Menyaszszony megérkezése és sok más hasonló műve a megfigyelés alapján alkotott hiteles típusokkal előbbrevitte a magyar életképfestészetet. A szabadságharc idején a magyarság iránti rokonszenvet a külföldi művészeknél a magyar táj és nép szeretete és ábrázolása is mutatta. Több magyar tárgyú album is forgott közkézen, mint például Valerio francia festőé.

10 A közfelfogás ugyanis az Alföldet tekintette igazán magyar tájnak, népét jellegzetes magyar típusoknak. Az idegeneknek pedig az országnak ez a vidéke, ahol az ősi népszokások, viselet és típusok eredetiben maradtak meg, valóságos egzotikumot jelentett. A bécsi Rahl-iskola festőitől eltérően művészeinket a polgárvilág kevéssé érdekelte. A nép iránti érdeklődést politikusok, költők is szították, Petőfi és követőinek versei gyakoroltak különösen nagy hatást, de megtette a magáét a zenében uralkodó csárdáskultusz és a virágkorát élő népszínmű is. A népszínművek színpadképei és a népi tárgyú életképek között kétségtelen összefüggést találunk. Thán és főleg Lötz érdeme, hogy e színpadszerűséget fel 8 Regélő Pesti Divatlap. 1842. 9 Hoffmann Edit: Barabás Miklós. Bp. 1950. 42. 10 Valerio műve: Souvenirs de la Monarchie Autrichienne Suite de Dessins d'après nature, gravés a l'eau forte. 1855. Ilyen volt még I. Kolarz: Das Leben auf der Puszta című rajzgyűjteménye is.