Béres András: Tiszántúli híres betyárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 26. Gyula, 1961)

A hosszú káplár nagy hangon, hogy a községház előtt lebzselő hajdúk, lézengő sihederek is jól hallhassák, kijelentette bíró uramnak, hogy ha már hozzáfogtak, messze földről kiirtják a zsiványoknak még az írmagját is. De akik ezt hallották, ismerték már a fakót, milyen hámos. Bíró uramat az derítette fel, hogy ez a cécó egy kis hivatalos eszem-iszomra adott alkalmat, mely vacsorának neveztetvén, már kora délután elkezdődött, s a nagyasztalú tanácsház volt a színhelye, a hivatalos ténykedésnek megfelelően. A zsandárok cókmókját egy nádtetejes, pendelykéményes ócska kis házikóban helyezték el, melyet a község udvarán versengve emésztett a mostoha gondviselés és az idő. Lakatlanul lévén, bűnjelek, zálogtárgyak és hasonlók raktárául szolgált. Bezárták ajtaját s tekintettel a betyárjárásra, két silbakot állítottak elébe. Ezek csak megőrizhetik, a falu közepén. Nem is lett volna semmi hiba, ha ez alatt Kis Víg Miska ölbetett kézzel ül. De nem ült ám! — Volt egy suttyó legénye, aki később bojtárnak szegődött és híres pásztor lett belőle. Ügy hívták, hogy Kanvankuj. Ezt takarosan felöltöztették lánynak, fodros kötőt kötöttek elébe, törökselyem keszkenőt a fejére. Kaskával a karján, mint aki dolga után jár, alkonytájt a község udvarán igyekezett keresztül. Jól számítottak: a strázsát álló két zsandár unalmában szóba egyeledett vele. Erre már odaszállingóztak a községi hajdúk is. „Miféle idegen jánycseléd ez?" „Tóidról jövök, — mondja — a keresztanyám látogatására. Jaj csak rám ne esteledne már!" De hiába sopánkodott az esteledés miatt, tovább szaporította a szót. Amíg nevetgéltek, csintalankodtak a tornác alatt, addig hátul a tetőre mászott három legény. A könnyebbik kötelet hurkolt a derekára s a nagy tapaszos nádkéményen keresztül leeresztették társai a pitvarba. A kurázsis legény a házikóban minden valamire való himmihummit, puskát, nyerget összeszedett. Ezeket néhány gyüretben kihúzgálták a kötél végén. Azután távozott ő is. A szomszéd szalmakazla és szénaboglyái között állt a szekerük, felpakoltak rá, azután közzévágtak a lovaknak. Hát a „leányzóval mi történt?" Nem olyan bölcsőben ringatták azt sem, hogy félteni kelljen! Az udvar szabad jászlán szénáztak a zsandárlovak. Hirtelen a szélsőhöz ugrott, megrántotta a kötőféket, rápattant a hátára s szőrén ülve úgy elrepült, mint a madár. Akik ottmaradtak, csak dörzsölték a szemüket, hogy vájjon nem álmodnak-é. A helység rezeshangú vén dobosa ocsúdott fel legelőbb; „Ha ez jány vót, halljátok, akkor én is az vagyok!" Mikor aztán rosszat sejtve kinyitották az ajtót, akkor derült ki, hogy mi volt!