Béres András: Tiszántúli híres betyárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 26. Gyula, 1961)

BETYÁROK NYOMÁBAN „Betyár vagyok, még az apám se vót más, A vállamon ostor fityeg, karikás. Rézsarkantyúm lovam víknyában vágom, így múlik el gyenge ífijúságom." Régi emberek száján így hangzik fel még néha néha a nóta. öreg pásztorok a hamvadó tűz mellett emlékeznek az elmúlt időkre, hajlott hátú szántóvetők messze néző szemmel idézik serdülőkornk emlékeit unokáiknak. S a hagyomány tovább él az ifjú nemzedékben. Ök már nem személyes élményekről fognak beszélni, ezért hallanak a jövő kutatói ilyeneket, hogy; „még nagyapám beszélte — szegény — ő is az apjától hallotta, vagy ő még megérte. S Rózsa Sándor, Dobos Gábor, Kis Víg Miska, Sós Pista, Angyal Bandi, Fábián Pista, Geszten Jóska, Patkó Bandi, Sobri Jóska, Ződ Marci, meg a többi kevésbé ismert pusztázók, betyárok, kinnálló szegénylegények híre-neve a népi tudatban tovább él, s nem fújja el, mint egykor lábuk nyomát, az őszi szél. Már néhány esztendeje annak, amikor elhatároztam, hogy a néphagyományban manapság még elevenen élő betyáralakokról szóló történeteket összegyűjtöm, s így gyűjteményes könyv formájában mindenki sázmára hozzáférhetővé válik. Beszéltem hortobágyi pásztorokkal szélfújta karámok mellett, nádfedelű kunyhóban, bejártam a hortobágy-széli, tiszamenti falvakat, lejegyeztem hajdúivadékok emlékezéseit, beszéltem a nyíri homokföldek, s a szatmári Erdőhát dolgos emberével, de bejártam a bihari, békési falvak egy részét is, mint valami perzekutor, kerestem, érdeklődtem, kutattam, a betyárok után. Talán halóporukban el-elemlegetik ; „Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, Mindenfelől szorítnak már." Mert bizony sokszor négy megye is szorította ezeket a betyárokat. S mi lett a vége? Na, de nem akarok elébe vágni a tényeknek, önkéntelenül is adódik a kérdés. Kik voltak tulajdonképpen a betyárok. Hogyan éltek, mit tettek, mi lett a sorsuk? A betyár szó nem feltétlenül és nem kizárólag a lókötőket, marhatolvajokat takarta. XVIII—XIX. századi adatok betyár lányokról és betyár legényekről egyaránt beszélnek, mint olyanokról, akiket nyáron aratási, tehát időleges munkára fogadtak fel. De azokat is betyár jelzővel illették, akik valamivel nyalkábban öltöztek vagy viselkedtek, mint az átlagemberek. Ugyanakkor betyároknak nevezték azokat is, akik sajátos életmódjukkal rászolgáltak a megkülönböztetésre.