Béres András: Tiszántúli híres betyárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 26. Gyula, 1961)

törvényházban vótak útban, Várad felé. De valahogy mégiscsak megszökött. Még az egyik csendőrt is lelűtte. Aztán a furtai temetőben tartózkodott egy darabig. Gondolta, átteszi tanyáját Békésbe. Közben minden éccaka hazajárt. A csendőrök meg lestek. Rettegésben tartotta a házat, a környéket. Utoljára a vénasszony, az anyósa kiadta. S ekkor már nem menekülhetett. A csendőrök körülvették a házat. Utoljára mikor látta Vitális, hogy nem menekülhet, lefeküdt az ágyba, álla alá tette a fegyvert, s amikor az őrmester benyitotta az ajtót fűbe lűtte magát. Meghátrált az őrmester is, úgy megijedt, aztán meg nem került volna ember, aki be merjen menni a lövésután. Nem tartozott a nagy betyárok közé. Lopásai, pénzszerzései kiskaliberű emberre mutatnak, s ő sem kerülte el a betyárok igazi sorsát, csak nem pandúrgolyó, hanem saját fegyvere tette a pontot rideg életére. * * * A betyárokról szóló sorozatnak egyelőre végére értünk. Az egyszerű kétkezi munkásemberek szerbeszámba szedett elbeszéléseit adtuk eddig közre, emlékezvén a régi időkről, a régi idők híres embereiről, a betyárokról. Láttuk a betyártréfát, a betyárvirtust. Láttuk a népi hőst, az úri renddel az elnyomó vármegyével, a zsandárhatalommal dacoló bátor embert, a betyárt, az elnyomott szegények viszszafojtott igazságának képviselőjét. De láthattuk szomorú sorsát is, hiszen talán egy példát sem említhetünk, mely arról tanúskodna, hogy valamelyik betyár is párnás ágyban fejezte volna be életét. Vagy kemény ítélet vagy pandúrgolyó tett pontot a szabad életre. Szomorú sors ez, mondhatná valaki. Bizony az. Megfordult az üldözött betyár fejében is ez a gondolat, hiszen így dalolt; Én Istenem minek is élek, Ha a madártól is félek. Száraz levél megzörrenik, Bennem a vér meghidegszik. Mert a törvény keze mindenütt a nyomában járt. S bár életét kiszínezte a népi fantázia, mégis keserű kenyér volt a betyár, a társadalomból kiüldözött vad kenyere. Pedig nem elsősorban az ő bűne, hogy nem válhatott becsületes emberré. Igaz magyar emberek, hazafiak voltak ők, akik nem akartak a kétfejű sas alatt szolgálni, akik nem akartak a vasas német katonái lenni. Természetesen nem soroljuk ide a közönséges zsiványokat, vagabundusokat, akiket vérük hajtott kergetett, a rablás szolgálatába. Azokról külön kell beszélni, hisz maguk a betyárok tettek törvényt az úgynevezett kapcabetyárok vagy tarisznyabetyárok felett, akik nem átallották a szegények szerény kenyerét megrabolni. S ha úgy tették, jól tették, igazságot tettek. Nem is csoda, ha nem akartak kötéllel fogott katonák lenni. Pedig Sós Pistának nyalka verbunkoskáplár nyomta fejébe a csákót.