Béres András: Tiszántúli híres betyárok (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 26. Gyula, 1961)

rült a Hortobágyra. Árkuson akkor egy Fekete Mihály nevű gulyás volt a számadó. Kapta, fogta magát Pista, beszegődött Fekete Mihályékhoz bojtárnak. De valaki kiadta a pandúroknak. Sós Pista még idejibe megneszelte a dolgot és megugrott. Csakhát mégsem sokáig tartott a szabadsága, mert az Ágotái csárdában mulatozás közben elfogták. Jó erős vasat vertek kezeire, lábára és elvitték Nagykállóba. Mert akkor még ott szolgáltatták ezen a tájon az igazságot a nagykállói várban. Kallóban a városháza vasrostélyos tömlöcébe zárták. Abban az időben ilyen acél hajfésűk voltak. Pistának hosszú haja volt, és a hajába bevitt magával egy ilyen vas fésűt, s minden éccaka reszelt egy-egy kicsit a vasrácson azzal a fésűvel. Lassan-lassan, vagy két-három hónap alatt az ablak lazult. Mikor aztán már teljesen meglazult, felfeszítette és bilincsestül, ahogy volt, kilógott, kiszökött. Nem vették észre. Nappal erdőkbe, bokrokba bujkált, éjjel meg ment. így jutott vissza ruhátlanul, csapzottan, éhesen a Hortobágyra. Bojtár cimborái verték le róla a nehéz vasat. Hogy el ne felejtsem, idesapámnak épp azelőtt pár hónappal a Lőrinc szabadságon (nagyvásáron) vettek új ruhát, csizmát, meg egy gyönyörű virágos, debreceni cifraszűrt. De hát édesapám megkímélte. Sós Pistának meg nem vót mibe felöltözni. Elvitte az édesapám drága új ruháját. Sirt idesapám, hiszen még olyan süldő legényke volt, hogy oda a szép ruha, elvitte Sós Pista. De aztán Mihály báttya a számadó leintette. „Ne beszíjj fijam, hallgass. Ne sírj. Lesz neked ruhád nemsokára úgyis, külömb." Nem telt bele két nap, két tinóval megszaporodott Fekete Mihály gulyája. Hogy honnan lett rá paksus, nem tudom, de lett. Apám csakugyan külömb ruhát kapott, mint a régi volt. A szűre oldala pedig végig virágos. Űgy mondta idesapám, hogy abban a szűrben esküdött. Majd aztán itt a Kishortobágyi csárda alatt telepedett le, mert nagyon el y>\t fáradva. Gondolta, kicsit kipiheni magát, meg majd elmegyen a komáihoz. De valaki újból megneszelte, s jelentette a mátai biztosnak, hogy Sós Pista itthon van. Uccu rajta a mátai biztos, odaszól a pandúrnak: „Mennyünk csak. fogjuk el a kutya gazemberét." Abban az időben Farkas Berti volt a mátai biztos. Oda is mentek a pandúrok. Sós Pista meg annyira aludt, hogy azok leszálltak a lóról, odamentek csendesen és megnyomták a betyárt. Rögtön kötelet, madzagot neki, és megkötötték, úgy-ahogy. Reávetették a lovára. Persze Sós Pistának akkor is nyakába volt a jó karikás ostor. Amint hajtották befelé Mátára a Hortobágy parton, Sós Pista közben kecmerélt, babrált magán. Egyszer csak kioldta a madzagot, amivel meg volt kötve. Kihúzta a kezeit belőle, valahogy kibontotta a karikását, s minthogy a két ló között ment, hirtelen hátralökte magát,