Banner János: Márki Sándor emlékezete (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 21. Gyula, 1961)

lasztotta tagjai sorába a Dósát, Kossuthtal párhuzamba állító fiatal tanárt. Az igazság keresése vezette a Hóra—Kloska lázadásról írt munkájában is, amelyben tisztán látja, hogy a nép sokat szenvedett a földesurak és kincstári tisztviselők önkényétől. Az 1848—49. évi szabadságharc története c. munkáját lássuk az egykorú bírálat tükrében: „az első olynemű munka, mely szabadságharcunkról írt valódi történeti munkának tekinthető és elfogadható..., mely a tárgyat teljesen felölelő ismeretek alapján, lelkiismeretes részrehajlatlansággal és komoly tárgyilagossággal íratott meg." Elfogulatlanságát ebben a könyvében legjobban bizonyítja a románok vezetőjéről írt megállapítása, meggyőződése. „Janku nem akarta népét kiszolgáltatni a bécsi politikának. Erdélyben egyetlen román forradalmi ember volt, ki a szabadságért s magasabb politikai célokért igazán hevült s az összes elnyomott népek ügyét mozdította elő." Nem lehet ennek a természeténél fogva rövid megemlékezésnek a célja Márki Sándor ezernyi életművének megismertetése. A tudós, a tanár, az ember az elmondottakból is világosan állhat előttünk és ebből megtanuljuk tisztelni és becsülni s megértjük miért emlékezünk most róla emlékmű leleplezésével. De talán helyénvaló lesz, ha éppen itt, a két nemzetiségű szülőfaluban idézem, 1925. július 1-én bekövetkezett halálakor a kolozsvári Erdélyi Hírlapban megjelent emlékezés két mondatát, Krenner Miklósnak, első tanítványának szépen ötvözött megfogalmazásában: „Minden szociálisan érzo embernek tudnia kell..., hogy Dósa György történetírója volt a magyar parasztmozgalomnak első bátor és igazlátó megörökítője. — Minden románnak hálát kell éreznie iránta, hogy Janku alakját megtisztította a rádobott salaktól és gyönyörű szabadságharc történetében a nemzetiségi elfogultságok vészes ingoványa felett tudott szárnyalni." Munkás életéért, emberi tanításáért hálával emlékezünk meg Róla, a romantikus és pozitivista történetírás nagy mesteréről. * Szeretve tisztelt Professzorom, Jellemformáló mesterem, Sándor bátyám! Nagy tisztesség számomra, hogy nem csak a magam, de a még életben lévő öreg tanítványok és az életük delén túl lévő legfiatalabbak nevében is én mondhatom el azt, amit emlékezve az egyetemi évekre olyan sokan, olyan sok ünnepi alkalommal elmondtak arról az igaz emberről, arról a nagy tudósról és egyetemi tanárról, akinek tiszteletében 1892től 1925-ig egymásnak adtuk át a szeretet égő fáklyáját. Én hozhattam ezt most ide! Egy öreg a még élő és már régen elment 12 000 közül, hogy e szerény oszlopon fellobbantsam vele a hála, a szeretet, a nagyrabecsülés örök lángját.