Banner János: Márki Sándor emlékezete (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 21. Gyula, 1961)
Márki Sándor — mint történeti munkák szerzője — hamarabb eljutott ugyanoda, ha nem is a hivatalos elismerés akadálytalan megnyilvánulásával, amiben nem kétséges, hogy említett munkája felfogásának jelentős- része lehetett. Nem törődött azzal, hogy az akadémiai tagválasztások során ismételten kibuktatták (s csak 1892-ben választották levelező tagul, amikor Péró lázadásáról — tehát ismét jobbágy történeti kérdésről — tartotta székfoglalóját'' 3 ), 1887. március 9-én beadta magántanári habilitáció iránti kérését a budapesti egyetem bölcsészeti karára. Eddig az ideig már sok kisebb és két nagyobb történeti munkája jejent meg, köztük Mária királynő életrajza (1885), a Magyar Történeti Életrajzok sorozatának első köteteként. Márki azonban „a magyar köznép története" címen kérte habilitálását. Értekezésül Dósa György és forradalma c. könyvét adta be. A szabályszerű eljárás megindult, a két bíráló: Kerékgyártó Árpád és Salamon Ferenc voltak. Véleményes jelentésüket, bírálatukat sajnos már nem lehet megtalálni, de hogy az, ha a részletekben lehetett is kisebb-nagyobb kifogásuk, annyira kedvező volt, hogy a november 17-i kariülésen egy ellenszavazattal a kolokvium elengedésével próbaelőadás tartására utasította a kar. És Márki itt se lett hütelen a köznép történetéhez. November 19-én: Dósa ceglédi proklamációjáról tartotta próbaelőadását, amit a kar elfogadott és ezzel az ügy az egyetemről a minisztérium elé került. Két hónapig ártott, míg a Trefort vezetése alatt álló minisztérium döntött. Az egy szó híján egyhangú kari döntéssel szemben a minisztérium nem tartotta engedély ezhetőnek a jobbágyság történetéből a magántanári habilitációt, mert a szaktárgy igen szűk. Megérthetnők e határazotot, ha Márki Dósa Györgye nem az ellenkezőjét bizonyítaná, pedig ez még úgyszólván csak egy esztendő történetét dolgozta fel, ha mélyen vissza is nyúlt az előzményekhez. A kevesek történetével foglalkozó tágkörű, a széles néprétegek, a magyar jobbágyság szűknek mondott körével szemben, pedig hát emerről aligha lehetne szólni a földesurak, ha nem is mindig a legkedvezőbb színt mutató története nélkül. A kettőt egymástól elválasztani sohasem lehet. „Nevethetnénk a butaságon — írja egyik levelében — ha mostani kedélyállapotom megengedne ilyen fényűzést. Heinrich javasolja, kérjem a képesítést más címen, pl. Magyarország közép- vagy újkorából és pár hét alatt lenn lesz az engedély. Denique Dósa Gyurka nem szalon43. Értekezés a Történettudományok köréből. 1893. 15. kt. 11. 96. 1. Ebben kora gondolkodását messze túlhaladva, a következőket írja: „Aki észrevette, hogy a szocialistáknak 1893. január 6-án tartott első nemzetközi kongresszusán Magyarország összes földművelői közül talán csak a békésmegyeiek voltak képviselve, — talán nem tartja túlzásnak, ha azt állítom, — hogy a múlt századbeli latifundiális rendszernek néhány nagy hibája átöröklődött erre a mi végefelé járó századunkra is. És hogy még mindig vannak Péró lázadásának részletei, amiből a tanulságot nem annyira a történetírásnak, mint inkább a politikusoknak kell levonnia." És ezt nem 1918-ban, nem is 1945-ben, hanem 1893-ban, a milleniumi ünnepségekre készülő Akadémiának éppen a történeti osztályában volt bátorsága kimondani.
