Banner János: Márki Sándor emlékezete (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 21. Gyula, 1961)

„A fiatal szerző megtörte a jeget. Ö kimerte mondani a valót, az igazságot, hogy Dósa Györgynek, a nemesség ellen felkelő vezérnek vérei éltek szerte a hazában, virágoztak, de nem tűrték meg a nemes Dósa családban, mert szegyeitek magukat miatta. Márki Sándor kimondja magyarán, hogy Dósa György korszakalkotó férfi, mert már 1514-ben azt akarta keresztülvinni, amit Kossuth Lajos 1848-ban kivívott, a jobbágyság felszabadítását. Dósa a nép vezére volt, ezért kellett nevét az utókor előtt is eltagadni, s ez nem is olyan nehéz... „...Nekünk, kinek Bécsben gyártják a történelmünket, s Bécsben idomítják történetíróinkat, míg kézből esznek, mint szelíd bárány, nekünk Dósának még az emlékét is átkoznunk kell. És Márki Sándor megbirkózott nehéz feladatával. Meg, férfiasan. Kimutatja, hogy a történelem milyen mostohán bánt Dósával, akit nem mint szörnyeteget kell megítélnünk, hanem mint a nép javát kereső, egyénileg jellemes hazafit, akit csak az érdekeit féltő olygarchia állított pellengérre akkor, mikor az általa védett ügy megbukott. A fiatal szerző megadta az elégtételt Dósának, s művével deus ex machina ugorván az akadémiai vaskalaposok közé, beigazolta, hogy bármily kérlelhetetlenül üldöznek is egyes embereket a történetírók, azért a valót, az igazságot végleg nem lehet véka alá rejteni." Szándékkal hagytam utoljára ezt a valóban forradalmi hangú, de a maga módján legnagyobb elismerést nyújtó ismertetést, amelynek írója csak sejtette, mennyire igazat mond akkor, amikor kemény hangú írásával nem is törekedett kímélni sem történetíróinkat, sem az Akadémiát, s bőkezűen osztotta az elismerést a fiatal vidéki tanárnak, akiben volt bátorság a könyvet megírni, de volt annyi önmérséklet is, hogy könyve előszavában nem mondotta el annak — először most itt közölt — akadémiai történetét, hanem édesapjának, a sarkadi uradalom főintézőjének ajánlotta, akitől még sokat hallott arról a jobbágy világról, amely 1514-től 1848-ig úgyszólván változatlan maradt. Bizonyára nagyobb befolyással volt ez a könyv megírására, a témaválasztására, mint addigi történetírásunk leghaladóbb szellemű termékei, s mint láttuk, maga a pályázat kiírása. Látnivaló, a könyv kétoldalú megítéléséből az az érdeklődés, amelyet megjelenése kiváltott. És, ha ebből még csak néhány ember szól is hozzánk, a nagyközönség számára írott ismertetésekben, a könyv nagy sikerét mégsem ez mutatja, hanem az, hogy három év múlva, 1886-ban olyan változatlan kiadásban jelent meg, amely betűről betűre egyezik az elsővel. Még ha a szerző tudtán kívül jelent is meg, ez azt jelenti, hogy a hivatalos és nem hivatalos kritikákkal szemben Márki Sándor három év múlva is olyannak látta Dósát, mint az első kiadásában és meggyőződésén — a vidéki tanár valóban függő helyzetében — sem változtatott semmit, mint, ahogy senki se változtathat, ha valóban meggyőződésről és nem személyes érdekről van szó. Dósa Györgynek még harminc esztendeig kellett várnia, hogy a Magyar Történeti Életrajzok halhatatlanságáig eljusson.