Sonkoly István: Erkel Bánk bánja. Erkel kéziratos férfikara Gyulán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 15. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1960)
hősének: Bánk bánnak a jellemzése. Intonációjának legfőbb alapja a „verbunkos" néhány erőteljes, harcias, pontozott nyolcadokból álló fölfelé törő fordulata, amelyeket jellegzetes, általában „re-sol-do" (vagy „ti-mi-la") hangokon mozgó, pontozott ritmusú kadenciák zárnak le. A keserű bordal, Hazám, hazám áriáját centrális hely illeti. Ez utóbbi a központi gondolatot szinte jelszószerű tömörséggel suriti.« 11 A királyi udvar alakjai, a »meraniak-« hangvétele elütő az előbbiektől. Ottó, Biberach, sőt Gertrud jellemfestése, zenei ábrázolása nem magyaros, hanem nemzetközi, vagy osztrák dallamvezetésből és ritmizálásból fakad. Itt szóhoz jut még triolás ritmus is. Míg az I. felvonás mulató kórusában, s a II. felvonás Melinda—Bánk jelenetében a népies magyar műdal rezeg, addig Ottóék szerepköre sablonos, nyugatias hangvételű melódia. Természetesen Erkel magyar jellegre törekvő kifejezésmódja korlátolt: nem az igazi falusi népdal dallamfordulataira rezonál, hanem kora felfogását tükrözi, Liszt—Mosonyi magyaros intonációjának körében mozog. A bővített másoddal fűszerezett hangsorban él Melinda, Bánk bán áriája, Tiborc panasza, sőt a tiszaparti jelenet zenekari bevezetése is, ékesítve a verbunkosból ismert bokázó záradékkal és koriambikus lebegéssel. Néha azonban — feltűnő ösztönös megsejtéssel — megcsendíti az igazi magyar dal intonációját is, így a csárdásban, mely egyik legüdébb része a dalműnek. Negatív oldala Erkel művészetének: az egyoldalú harmóniakezelés, s a modulációlehetőségek elszűkítése. Ennek magyarázata is könynyen adódik az olasz dalműből. Donizetti, Bellini, sőt a fiatal Verdi harmóniakészlete kicsiny, a behízelgő, lágy dallamok akkordikus aláfestésében nem törekszenek változatosságra; mert minden gondjuk a hatásos, énektechnikailag jól gördülő énekszólam, s a totális színihatást bőségesen kiaknázzák az utolérhetetlen bel cantóval. Erkel ennek mintáját átveszi átegyénítve, megelégedve néhány legfontosabb harmónia alátámasztásával. Liszt—Wagner bőségesen gazdag, új Ösvényt hasító, altérait hangzatokban bővelkedő harmonizálási technikája ismeretlen terület marad Erkel előtt. Bár szereti, megérti ő az új zene, a Liszt—Wagner-irány harmonizálási újszerűségeit, de ennek nincs nyoma itt, csak később a Dózsában 12 . Nem akadunk nála érdekes szekvenciákra, orgonapont romantikus kezelésére, nápolyi szext különleges alkalmazására, lebegő tonalitásra, súlyos ütemrészre eső váltóhangokra, olyan érdekes, altérait hangzatokra, melyek máiChopinnél is mutatkoznak. Sőt, már az ^akadémikusa Brahmsnál sem ritka a sablonostól elütő harmoniakezelés, modulálás. Kórusaiban hiába keressük a polifon hangvétel nyomát. Pedig a drámai kifejlést elősegítené a lineárisabban megkonstruált karének,
