Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

Szegénylegény-szánás

hadd szerezzenek egy kis jártasságot. Azt is mondhatnánk, hogy egzámentnek volt szánva ez a megbízatás, mustrának, hogy vajon miképpen válnak be. A két fiú megkocogtatta a magas ablakot, úgy éjféli időben, amikor édesdeden alszik, akinek jó ágya van. Madárbika volt a szóvivő, aki gyorsasága, meg csonttörő ereje miatt kapta ezt a különös nevezetet. Elmondta csendes kurta szóval, mi járatba vannak ketten, pőregatyás pusztai emberek. De bizony csak hangos kemény szóval elégítették ki őket: »Nincs szánás, hé!« Nem vagyunk mi kuncsorgók, küldodébb büszöbállók, — gondolta Madárbika s visszaszólt: » Akkor mi sc szánunk-bánunk!« »Egyczkcdes sincs, hé; le is út, fel is jút, mehettek, ahogy jöttetek !« Hát menni mentek, de nem úgy ahogy jöttek! Nem gyalogszerrel, óvatos »beköszöntok« módján, hanem lóháton, mint jószándékú szegénylegények, akiket megvágtak szóval. Mindenki aludt a tanyában, egy lélek se serkent fel. Még a borjúnyi komondorok se vakkantottak, csak a két fiatal csizmája nyomát szagolgatva kullogtak a vásárnyi udvaron. , A fiúk egy-egy lovat hoztak ki az ólból maguk alá s ezeknek szőrére hittyenve csakugyan úgy elrepültek, mint fecske az eresz alól. Több csikót is oldhattak volna el a jószolfáról, de ezeket máskorra hagyták. Mert ahol szánást lem adtak, ott bizony vendégeskedtek eleget! Ezt hiába is szépítgetnénk. Megszakították a ménest, gulyát, kiszinelték az ólat, belenyúltak a ládafiába. Puskacsőbe nézettek a gazdát, hadd ijedjen meg. Die a szánás fejében figyelték a pusztát. Ez már hozzátartozott a betyárbecsülethez. Az ólálkodó idegent eltanácsolták onnan, az elorzott jószágot visszaszerezték. Így hát az uradalomnak lett haszna a szánásból. Nem/ a szegénylegénynek, aki az önkény, a robot igáját levetve a rétnek, a pusztaságnak ,ment, azt hi vén, így majd szabaddá lesz, holott csak beállt az akasztófa árnyékába. I 35