Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

A ványai juhbehajtás

A Tanyai juhbehajtás Olvasóim talán nem veszik rossznéven, ha olyan nevezetes emberről, mint Csuba Ferenc, elmondok még egy másik históriát is, mégpediglen azt, hogy miképpen tréfálta meg a dévaványai eló'l jár óságot. Én vagy huszonöt esztendővel ennek előtte hallottam ezt, Endrőd és Szarvas közt jártomhan. Egy halásztelki tanya szalmatetős színjének árnyékában üldögélve mesélte egy időcserzett vén juhász, akit Balraát Jánosnak mondtak, a tanyabcliek. Őt hiába kérdeztem, nem árulta el a nevét. »Nein vagyok én tolvaj, maga se csendbiztos, az szokott vallatni«, — dünnyögte csendcsen, csak úgy, nagy firhangos bajuszába. De beszélni szépen tudott! Azt mondta, hogy Csubát megnyújtották valamikor Ványán, azért >kívánkozott« vissza. De addig nem ment, amíg ki nem agyalta ,miként ^viselkedjék, milyen mondókára nyissa ki a száját. Mikor aztán számot vetett magával, így nyitott bo a tanácsterembe: »Hat bíró uramék tán árendába adták a hatart?« A bíró ki se vette a szájából a pipacsutorát, csak körülnézett, van-e a közelben jkisbíró, vagy hajdú. »Nincs helyén az eszed, hé, de mindjárt helyre veretem én alulról !« — volt a mogorva felelet. De Csuba érte szóval: »Eppen azért szólok, nemzetes uram, mert helyén van! Valamennyi juhnyája van a szomszéd városnak, mindet idcáltal legelteti a ványai földön. A Farkas-zugnál ellepték a rét alját. Hő, de vígan beretválják a tippant!« Na, ez már kicsapta a bíró fejéből a délutáni jóleső szendergést. Miféle beszéd ez?! De meggondolta, hogy nem ül fel az első szóra, jöttment bolond fecsegésére. De amagy szeg már be volt ütve a fejébe. A tényállás megállapítása céljából felkísérte Csuhát a toronyba, hogy onnan, szava bizonyítására megmutassa a tilosban legeltetett nyájat. »Ahoi látszik ni a rengeteg juhnyáj ,egyik része- a nádas szélén, az ér kanyarulatában !« Nosza, elöntöttej a bírót a méreg: »Tyű, a rézangyalát, — rikkantott egy nagyot, — hát ez a szomszéd barátság!?... No, akkor én is szegre akasztom, osztán hadd lássuk, melyikünknek áll jobban!« Mert mostmár saját szemével látta, amit látott. Lemászván a toronyból, a városház ámhitusáról kiosztotta a parancsot: »Hé, hajdúk, pecérck, kilincsnyomók, csülökre mind! Rúgjátok a farmatringot, s a bitangságban kapott juhnyáj itt legyen a helység portáján, egy fia se inaljon cl belőle!« Hát ez már nagy eset! Az évszázados szomszédi jóviszony bomlása! Egybe kell citálni az egész elöljáróságot! »Sürögjön kend is, hajdúné asszonyom! Tüzetvizet a konyhára! Városgazda uram pediglen gondoskodjék elegendő boritalról.