Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

A Berettyó múltjából

céljai elérése végett önként elvágni, a vízágyat pedig ganéj, kender s más egyéb áltjárok, jvíz folyás akadályai belehányásával eltölteni, keskenyíteni nem irtóznak*. Ártatlan ellenkezés volt az ilyesmi! A Berettyót 1866-ban elzárták a Sárrétjétől s vizét az új mederrel Szeghalom alatt a Sebes-Körösbe vezették. Szabályozták a Körös és a Tisza ide szolgáló kiszakadásait is. így a vévevett rétség a következő évtized alatt kiszáradt, földje eke alá került. Az »új földön« azonban azok lettek birtokosok, akik »politus nyelu« ásót mutogattak az Üj-Berettyó ásásának ünnepi cécóján. Azok pedig, akik a hosszú, verejtékes munka során saját tenyerükkel fényesítették ki az ásónyelet, csak napszámos munkát találhattak rajta. Az »árendásokat« egy ideig még megtűrték a víz alól szabadított földeken, amíg kiszántogatták belote a nádcsírát, a gyékénytövet, amíg szétverték és elegyengették rajta a kcmciicényi vastagságú többöles zsomhék oszlopokat, betemették a dágványokat. Amikor aztán az »új föld« már nem lökött nádfiókot és gyékényt, hanem bő termést, akkor a rajta helyet foglaló uradalmak saját kezelésükbe vették. De ma már a hajdani rét földjét ismét a valahai pákászok és réti pásztorok ivadékai bírják! Bezzeg el is hervadtak azok a hagyományok, amelyek a régi »vizes vilagot« sírták vissza.