Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

Történetek Bagi Józsefről

vérzett szűr dísztelenkedik a saroglyában. Azt hittem, valami ténfergő ember szennyes gúnyája, osztán még ott, a tetthelyen, lehajítottam, mikor elindultunk«. Se szó, se beszéd tovább, az öreg Bagi azonnal hintóba fogatott, osztán nyargaltak vissza. Meg is taltálták a szennyes 'szűrt a már néptelen vásártér közepén, azon a helyen, ahova a legény lehajította. Senki se mert hozzányúlni. Még a koldusnak se kellett, mert az övé jobb volt. Mutatta osztán az öreg Bagi, hogy az ujjában tele bugyelláris :

van, a foltok alatt meg széles bankók marékszámra. Egyszer a vásárban megtetszett neki négy szép gyönyörű ökör. Valami szeghalmi ember árulta. Tudakolta, mennyiért adná. A gazda még feleletre se méltatta, csak végig tekintett a hátán lógó foltos szűrön. Igenám, de az öreg Bagi nem tágított, imint mézesről a piaci légy. Addig ólálkodott, somfordált a négy címeres ökör körül, míg a gazda kiesett a béketűrésből. Rámordult gorombán: »Hordja el kend magát, ne rontsa a vásárt !« Mert ha valaki kérte (

az ökröket, őkelme mindjárt ráígért. A kupecek meg röhögték. Az öreg miatt minden vevő elvadult. »Nem vásárba való kend, hanem szegényházba !« — azt mondja a gazda. ^>Akkor mondhatná gazduram, ha nem tudnék fizetni«. »Osztan vajon mivel fizetne, falevéllel »Nem a! Hanem amivel kívánná: arannyal, vagy bankoval«. Nagyon mérges voí,t a gazda, osztán azt mondja: »Tudja mit? Kendnek adom a négy ökröt, ha egyfilléresekben fizeti ki az árát«. Mert úgy gondolta, hogy koldusnak csak krajcárjai, filléresei vannak. »Rendben van, — azt mondja Bagi, — akkor mindjárt jövök!« De tán egy fertály óra se múlt el, ehol-e, már jött is egy szép új vasalt szekéren, a derékban -apró tele zsákok. Mihelyt megállnak, azonnal megoldja az első zsák száját, színültig sárga egyfilléressel. Kezdi kifelé számlálni a négy ökör árát. Ekkor már nem veszi a gazda tréfára^ a dolgot: »Az istenfáját, — azt mondja, — hát miféle ember kend?« Megmondta a nevét; »Bagi József vagyok«. A szeghalmi gazda csak a fejéhez kapott: »Innye, de rászedett-Bagi uram, — azt mondja, — ne haragudjon ;

már, hogy így történt, hanem inkább fizesse ki az ökrök árát aranyban«. »Ahogy kivanja«, — szólott szelíden. A bámészkodók ámulatára a szúrujjából , kipengettei a körmöci csikókat, azután odébb állt, mintha csak egy szem fütyölő-cukort vett volna. A béres meg vezette az ökröket. Meghagyta a kocsisainak, béreseinek, hogy senki szekere elől ki ne térjenek, még ha a vicispánéval találkoznak, az elől se. Egyszer osztán a dűlőúton najtja az öregbéres a hatökrös igát, kongat kevélyen. A magáéra nem lehetett kényes szegényfeje. A máséra se volna, de látja, hogy egy másik hatökrös szekér jön vele szembe, osztán azon is kevélykedik egy kopaszaiba fattyú, kongat, de mégugyan az is. Térni nem tér egyik se. Ügy, hogy az ökrök összementek. Rákezdte az öreg: »Aki megistenelt, nem tudsz kitérni!?« De a legény se hagyta magát: »Kend az idősebb, tudhatná tapasztalásból, hogy ha ez a szekér nem tér, akkor csak a csongrádi báró Bagi József igája lehet !« »Aki megistenelt, hát hiszen ez is a