Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

Történetek Bagi Józsefről

jó gazda: »Hallja kend, nem szegődne el kend hozzám juhásznak? Megőrizné kend a birkámat a tanyamon«. Bagi úgy tett, mint aki kap rajta. »Elszegodök biz én, gazduram, szivesen«, — azt mondja. »Osztan mi bért kérne kend?« » Mondhatom, semmit, gazduram! Magamat, kutyámat ellátja élelemmel, osztán rendben van. Egyebet nem kérek«. Na, — gondolta magában a gazda, — jó bolondra akadtam, tán nem is egészen tökéletes őkelme, de isten nekj, a birkáimat majd csak megőrzi, a szolga fattyúk szemmeltartják. »Mikor állna helyre kend?« »Helyre állhatok én akár holnap is.« Ebben meg is állapodtak. Másnap kiment a gazda tanyájára, osztán átvette a nyájat. Csak nézték, mit csinál. »Nem is olyan bolond ez az öreg, mint gondolnánk...« — dünnyögték magukban a tanyabeliek, mert mindjárt látták, mennyire jól érti a dolgát. Majd osztán másnap délen azt mondja a gazda: »Nezze már kend, miféle nyájat hajtanak amoda ni, a dűlőúton!... Nagy nyáj lehet, mert rettenetes port ver! Meg mifene nyáj? Én még ilyen szilaj birkákat sose lattam«. Nézi osztán az öreg Bagi is. Mintha nem tudná, miről van szó. Azt mondja: »Csakugyan jól látja gazduram, mert az biz jó nagy falka! Hanem birka bizony nincs a közt egyetlen egy se! Kutya az mind. Az én kutyáimat hozzák az embereim«. A gazda egy kicsit megtántorodott, mert egy pillantásra elsötétült a szeme világa. Hát mikor beért a kutyanyáj a tanyaudvarra!... Háromszázhatvanöt puli lepte el a tanya környékét. Fehérek, feketék, szürkék. Ugattak, mint az ítélet. A gazda komondorai meg iszkoltak, melyik merre látott, keservesen vonyítva. A gazda a tanya sarkának vetette a hátát, mert szégyenszemre nem ülhetett a földre. »Mond ja már kend, hát voltaképpen kicsoda kend?« »Ügy emlegetnek az emberek, hogy csongrádi báró Bagi József vagyok«, — szólt őkelme. Nosza, kérte a gazda az engedelmet. »Nem ismertem meg kendet, — azt mondja, — de ha már így történt, könyörüljön meg rajtam, álljon el az egyezségtől. Mert ha ennyi temérdek kutyát esztendőn át tartanom kell, az engem a jégre visz«. Az öreg Bagi csak mosolygott a saját tréfáján. »Hat nézze, barátom, — azt mondja, — én ezekről a kutyákról nem mondok lé. Megfogadtam, hogy annyi pulit tartok, ahány nap van egy esztendőben, mert én ennek köszönhetem a szerencsémet. Viszont magát se akarom tönkre tenni. így hát felbontom az egyezseget.« Elköszönt a gazdától, a kutyáknak meg egyet füttyentett, osztán indultak hazafelé. Egyszer Orosházán járt az országos vásárban. Nyáron, kegyetlenül sütött a nap. Melege volt a rossz szűrben, fogta hát, osztán egy ismerős gazda szekerére a saroglyába felhajította. Gondolta, majd érte jön, ha szüksége lesz rá. Ott álltak a szekerek a jószágvásárban. Oda se hederítettek az öregre, ő se szólt senkinek. Na csak osztán az lett belőle, hogy mire őkelme visszament, akkorra a gazda elintézvén a dolgát, elszekerezett haza. Mikor ő is hazakerült, kérdi: »Hová tették kendtek a szűrömet ?« »Mifele szűrt ?« — senki se tudott róla semmit. Csak a kocsis legény vakarja a fejét. »Inyje, — azt mondja, — én nem tudtam, miféle