Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)
Vén Márkus, a hamis tanú
Bezzeg örvendeztek is a végzésnek! A vén Márkus Andrást magasztalták, tejbenvajban fürösztötték, tenyerükön hordozták haláláig. Hanem aztán a temetésén nagyon különös dolog történt! A gyászoló gyülekezet szemeláttára szétnyílt a frissen behúzott sírhant és kivetette magából a bakacsinnal bevont díszes koporsót. Annak meg azon nyomban felpattant a lezárt fedele i&] a vén Márkus, mint valami faragott kép, kikelt belőle és talán a hirtelen feltámadt vihar sebesen vitte-vitte a Körös partjára: s ott a vízbe bukott. Ekkor kezdték sesegni-susogni a valóságot! Hogy törvénybe menet a ládányi templom előtt földet tett őkelme a két csizmájába a talpa alá. Némelyek úgy tudják, így vette rá a tanácsot, hogy bizonyos régi jó artikulusokat szegre akasszon a kedvéért. Mert bajkeverő, igaztalan, izgága ember volt világéletében. Holta után így hullt a saját átkába. Éjszakának idején fel-felbukkant a Körösből, a parti halászok mellett, meg a hálóhúzó hajók közt. Nesze se volt, csak a hangja: »Oldjak, kössek, oldjak, kössek ?« Mindig csak ezt kérdezgette. De a halászoknak lakat volt ilyenkor a szájukon. Tudták már, mire megy ez a furcsa kötődés. Ha szólnak, egy szál fonalba rántja a hálót, végig a Körös hosszába, vagy úgy húzza görcsbe, az isten se oldja ki többé. A Körös-menti pásztorokat se hagyta nyugton. »Oldjak, kössek, oldjak kössek ?« — azokat is gyakran kísértette. Ha ráhagyják, megoldja a jószág inát és világgá fut a ménes, a gulya. Ha azt mondták volna neki: »Kössön kend!« — úgy marad az álláson a jószág, akár a sóbálvány, abban az egy helyben emészti m.îg az idő. Egy Piszra Jankó nevezetű nyalka bojtár legényt emlegetnek az öregek. A szeghalmi ménesnél szolgált, a Körös mellett, az ártéri mezőn. Valahonnan a kunságból, vagy a bihari oldalról sodorta ide a sors. Nem tudta meg a dörgést ezen a tájon. — Egyszer, szép holdvilágos éjszaka volt, álldogált a ménes szélén, mellette jobbról-balról egy-egy nagy örves fehér komondor. A Körös felől meg jön-jön felfele valaki, egy vénséges vén ember. Szemére rántja süvegé; s feléje pillantgat alóla. Nézi: ki lehet? Pásztornak nem pásztor,... talán a főbíró?... Számadás éjfélkor?... Fedetlen ősz fővel, mellre tett jobb kézzel, tér\s nadrágban. Csak éppen a csizmájának nem volt egy szikra talpa se, se sark r i. Amint lépett, lépegetett, kilátszott a meztelen lába. »Oldjak, kössek, oldjak, kössek ?« — kérdi, mikor beéri szóval a fiút. Az talán még szólt is volna rá valamit, csak úgy találomra, ha ÍZ ebek is vakkantanak. De azok bizony szimat nélkül szunyókáltak. Baj van már ilyenkor! — tudja ezt a pásztor. Két marokra kapta Jankó ólmos botja vékonyabbik végét s úgy húzta fejen az éjféli vándort, még jóféle bogrács alatt is .szilváit volna a koponyája. »Köszönöm, gyermekem! Te mentettél meg végre valahára! Szenvedtem eleget a szeghalmi földert«. Ennyi hallatszott csupán. Akár az elfájt szappanbugyborék, úgy eltűnt a vén ember. Csak egy kerék kerekség;! tócsa i maradt utána. I
