Hatalmasok viadala. Az Alföld szkíta kora (Gyulai katalógusok 10. Gyula, 2001)

Kemenczei Tibor: Az Alföld szkíta kora

tozó, Al-Duna vidéki Ferigile kultúra agyagművessége készített, azaz a tápiószelei tál délkeletről kerülhetett az Alföldre. A kézzel formált agyagedények többségének alakja a helyi, alföldi fazekasság korábbi, későbronzkori, koravaskori formáit követi. A bütyök, függőleges árkolás is a későbronzkori agyagművesek díszítőmotívumai közé tartozik. Jellemző példája a fazekas hagyományok továbbélésére a Szentes-vekerzugi temető 73. sírjából napvilágra került turbántekercses peremű tál, amely a későbronzkor, koravaskor idején igen gyakori kerámiaforma volt. Az Alföld egyes tájegységein feltárt temetők anyaga különböző arányban tartalmazza az egyes formákhoz tartozó, korongolatlan edényeket. így a Felső- és Középső-Tisza vidéken a hamvasztásos sírokban gyakran hordó, virágcserép alakú fazekak, míg a Dél-Alföldön, a Duna-Tisza közén a kettős csonka kúp alakú, öblös urnák vannak többségben. Az észak-magyarországi hegyvidéken sokszor előfordul, hogy csak tálakat, bögréket, kis csuprokat találunk a sírokban. Az Alföld-csoport népéhez fűződik az őskor jelentős technikai újításának elterjesztése a Kárpát-medencében. Ez az edények fazekaskorongon való készítésének eljárása volt, mert ezen gyorsabban, jobb minőségben lehetett kerámiát gyártani, mint a nélkül. A formakészletbe egyfülű korsók, bögrék (pl. Szentes-Vekerzug 38., 53. sír, Tápiószele 84., 195., 372., 402. sír) kisebb-nagyobb, öblös palackok (pl. Szentes-Vekerzug 71. sír, Tápiószele 84., 94. sír), behajló és kihajló peremű tálak (Szentes-Vekerzug 38., Tápiószele 31. sír), kétfülű amforák, öblös urnák (Szentes-Vekerzug 38. sír) tartoztak. Ezek az edények többnyire díszítetlenek, a szinte egyedüli, ritkán előforduló díszítő motívum a hullámvonal minta (Tápiószele 93. sír). Néhány korongolt edényen egy-egy bekarcolt ék alakú, háromszög alakú jel található (Tápiószele, Tiszavasvári). Ezek írásjelekhez hasonlítanak, valószínűleg azonban az edények tulajdonosait, készítő mestereit jelölték, azaz tulajdon, mesterjegyek voltak. Az edénykorongolás eredete a Kárpát-medencében sokáig vitatott kérdése volt az ősrégészeti kutatásnak. Korábban úgy vélték, hogy a Kr. e. V-IV században a kelta nép hozta magával, terjesztette el itt ezt a technikát, majd az Al-Duna vidékén, Északkelet-Balkánon működött trák fazekas műhelyektől átvett edénykészítési eljárásnak minősítették azt. Azonban a Középső-Dnyeszter medencéjében feltárt korai szkíta települések, halomsírok leletei között olyan korongon készült edényeket is találtak, mint amilyenek az Alföldön is előkerültek. Az újabb kutatások eredményei szerint a Középső-Dnyeszter mellékén a Kr. e. VII. század közepén, második felében telepedett meg a délebbi sztyeppékról származó szkíta lakosság, amely a Fekete-tenger mellékén fekvő görög gyarmatvárosok, mindenek előtt Olbia műhelyeitől vette át a korongolt fazekas termékeket, s azok gyártásának módját. A szkíta jellegű leletek bizonysága szerint az Alföldre ugyanebben a korban jutott el, a Kárpátok északkeleti hágóin át, ez az edénykészítési eljárás, ahol, a Kr. e. VI. századi temetőkből származó nagy mennyiségű korongolt agyagedény után ítélve, gyorsan, széleskörűen elterjedt. A Kárpát-medence többi részén ekkor még az agyagművesek nem használtak fazekaskorongot, ez pedig arról tanúskodik, hogy az Alföld-csoport szkíta kultúrájú lakossága a vele szomszédos népcsoportokénál szervezettebb, fejlettebb gazdasággal, kézműiparral rendelkezett. 34