Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)

Visszhang' ж I

átni jöttünk ugyan, de szólnunk is kell, hogy szót emelve felfüggesszük a szavak uralmát ezen kicsiny, de teljességgé alakított térben. Története is van ennek a kupolacsarnoknak. A múzeum „.Jtermei és a könyvtár között emelkedik és különül el mintegy első állomásként az Olympos felé vezető úton. Nekem különös öröm és egyben szorongás is festővé avatni itt most tanítványt és barátot, hiszen itt avattak engem is mint első gyűjteménnyel jelentkezőt mesterek és barátok. Amint emberré csak embert, festővé csak festőt lehet avatni, s ennek a szertartásnak nincs is más tartalma, mint megvallása a már tudottnak: avatottat iktatunk be itt ezen a méltó helyen a szegedi festészet történetébe. Úgy is lehetne mondani: a harmadik, vagy más számítások szerint a negyedik szegedi festőgeneráció tagjai közé. Lehet, hogy nagynak hatnak ezek a szavak, s az óvatosak megkérdeznek majd, hol még a közvélemény, hol van még az idő szentesítése. Ha költő akarnék lenni, azt mondanám: Tudom, hogy így van, mert tudnom engedték nekem a múzsák. Ismerem a lábuk nyomát, ne mondja senki, hogy nem jártak itt. Bár titokban jön az ihlet, nem ajtón és nem ablakon át, tudni lehet mégis, ha ott lebeg a művész éber álmán, ha a keze megmozdul, s akaratlan követi önönmagát, s a szem tágultan nézi a rajzolt zenét. A tér új ütemet lüktet a rajzban, semmi sem az már, ami eddig volt, képpé törik a sugárzás, és prizmára törik megint a kép. Töretlenül tükrözi vissza a képi világban azt, amit a valóból felfog a szellem. A rend kristályvilága zendül meg a képek egén és vizén, földjén és fényében. Szólhatnék a bennünket körülfogó képi világról, elemezve azt a szakma nyelvén, és sorolhatnám kategóriákba. Az én mondanivalóm azonban ebben az ünnepi pillanatban ne legyen más, mint felszabadító szó és példaadás egy újszülött szépségkultusz befogadására. Kívánom, hogy Szűcs Árpád szemlélődő világképében a magukét is lássák, hiszen ennek a konstellációnak szülötte, amelyben magunk is bontakozunk, és akkor bizonyára nem mennek el innen irányt vesztve, hanem biztos pályán térnek még többször is vissza, hogy vele együtt is lássanak, és általa megkettőzhessék régibb önmagukat: hiszem, ez a művészet legfőbb haszna, segít bennünket, hogy az egyéni lét rövid időszakában megsokszorozzuk az életet. (Vinkler László kiállítás megnyitó — 1965. május 9.) H

a a Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában levő kiállításon szétnézünk, olyan érzésünk támad, mintha katedrálisok színes üvegablakaira tekintenénk. Itt is, mint ott, fénytől sugárzó transzparens képmezők kerülnek elénk, melyeknek síkokra bontott, kötött formájú ábrázolásai a spektrum vöröszöld-kék alapszíneiben tündökölnek. Amint e paravánokon függő sajátságos képekre pillantunk, a konvencionálistól eltérő, érdekes világot fedezünk fel rajtuk, a jelenségek naturális hűsége helyett a valóság objektumai geometrikus formákra vannak bontva, és a szerkezetükben vizsgált tárgyakat téri elrendeződésükben érzékelteti a festő. Jóllehet az alkotások témájukban csöndes erdőrészleteket, vidéki utcácskákat, intim virágcsendéletet és gondolatokba mélyedt emberfejeket ábrázolnak, mégis nem az ezekből közvetlen adódó hangulat-tartalom a művek domináns mondanivalója, hanem a festmények síkját átszelő erővonalak feszültséget és kiegyenlítődést teremtő felület-komponálása a cél, mellyel a művész egy jelentésében sűrített, immanens képi-világot akar létrehozni. Szűcs Árpád kubisztikus szellemű alkotásaihoz a tárlatlátogatók nyilván nem közeledhetnek úgy, mint általában a hagyományos, természetutánzó festményekhez, hanem e valóságot struktúrájára bontó művek tárgyi-mozaikjait téri, formai összefüggéseikben kell szemlélniük. A műélvezés ez esetben a nézőktől hatékony érzelmi, értelmi erőfeszítést kíván, hogy önnön tudatukban egy lényegében igazabb világot teremtve újraalkossák azt a naturális látványt, amit a festő a képein elemeire osztott fel. Szűcsnél döntő szempont, hogy festéskor mindig a valóságból indul ki, bármennyire is átalakítja annak arculatát. Kutatásainak motorját az a szándék fűti, hogy a természeti és társadalmi lét olyan egymással összefüggő vonásait sikerüljön képileg érzékeltetnie, mely által a műveit szemlélő emberek tudatában az élet értelmesebbé, szabadabbá és szebbé válik... Bár Szűcs Árpád elvont jellegű alkotásai ritmusképletileg többször nem tisztázottak, s ebből származólag kompozícióinak egy része kevéssé tudja felkelteni a megkívánt élményhatást, mégis a fiatal művész modern törekvésű, első kiállítását olyan állomásnak tekinthetjük, amelynek útja a differenciált nyelvezetű, kiteljesedett realizmus felé vezet. (Szelesi Zoltán, Délmagyarország, 1965. május 13.) 13