Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)

az alkotásain többet tud elmondani, mint magát a látványt. A legjellemzőbb motívumokból építi-teremti újra képein a várost, és ebben az újraalkotásban nőhet a Dóm önmaga fölé, nőhet a város szimbólumává, így láthatjuk egyszerre a híd vasvázát és a környező épületeket éppúgy, mint a híd alatt evező csónakost. Festményei jelképes alkotásokká nőnek, túljutva a látvány konkrétságán az általánosság jegyeit mutatják föl. Ez a művészi szintézis egyesíti a kristályos szerkezetet és a hideg-meleg színek áthatásos térbeliségét, a pointillista hatású festésmódot és a több-nézőpontos ábrázolást, a kubizmus megérlelt fegyelmét és a zenei dallamok játékosságát, az izgalmasan vibráló felületet és a vonalak-formák tisztaságát. Nem hiszem, hogy születhetnek ezeknél a képeknél őszintébb és szebb vallomások ehhez a városhoz és erről a városról... (Tandi Lajos, Délmagyarország, 1972. április 25.) rvendünk néhány olyan festő (Veress Mihály, Szűcs Árpád, Nóvák András, Domby Lajos stb.) jelenlétének is, akik nem vallják ugyan az alföldi realizmus hagyományain épülő piktúra kritériumait, de köztünk élnek és dolgoznak. Ha nem is értünk egyet velük, jó látni munkásságukat, véleményt formálni festői világukról... (Szabó Endre, Csongrád megyei Hírlap, 1972. május 23.) A

zt eddig is tudtuk, hogy az építészeti architektúrák egymásra kopírozott formáival, a síkot és a teret összebékítő tónusaival, hullámzó vizeivel és hegyvonulataival nemcsak érdekes, vonzó, de maradandó műveket is teremt. Ehhez most is hozzátett két fontos, a pályát gazdagító témát. Egyik a portré (Csilla, Édua, Mária, Kláris), a másik pedig olyan kompozíciók sora, mint az Orfeusz vagy a Sárkányölő Szent György témára készített két variáció. Néhány északi hangulatot sejtető festményén alig használ színeket, szinte csak a fehérek és tört kékek puha, s mégis metsző tónusaival idézi a fjordok, jéghegyek, sarki fények világát... (Tandi Lajos, Délmagyarország, 1984. október 17.) "épéi tűnődőek, messzeségbe húzzák a tekintetet. A szférák zenéjét idézik... Az élet ilyen. A lelkünk ilyen. Többrétegű. Egymáson szűrődnek át a rétegek. Időnként ütköznek, időnként feloldódnak egymásban. Időnként áthatolhatatlan szövevénnyé válnak. De a párhuzamosok végül is a végtelenben találkoznak. Hogy hol a végtelen? Ez is egy titok, és jó, hogy az, mert ettől izgalmas. Fontos, hogy legyenek titkok. Hogy legyenek saját titkaink. Persze, minden ember számára más a fontos és más a nem fontos. Szerintem fontos, hogy legyenek egyedül ránk jellemző dolgok. Hogy azok legyünk, amik vagyunk. Fontos, hogy honnan jövünk, hová megyünk. Mit hoztunk magunkkal, mit hagyunk magunk után. Fontos, hogy azt csináljuk életünk során, amit szeretünk, és amihez többnyire értünk is. Fontos, hogy szeretni és megbocsátani tudjunk. Egyáltalán, hogy legyenek érzelmeink, és azokat komolyan vegyük! Hogy legyenek barátaink, hogy ne fecséreljük el az igazi kapcsolatokat. Hogy emberek legyünk, amennyire tudunk... És nagyon fontos, hogy jól érezzük magunkat a világon. Hogy mi a nem fontos?... Talán a pénz, a szomszéd nagyobb háza, mezeje. A fölösleges villogás. A hivatalos siker kicsikarása, az állandó önigazolás. A sikerre nagy szükség van, de nem a belső harmóniánk elvesztése árán. Ha a lelkünket eladjuk, úgy járunk, mint Faust, nem tudunk jóban lenni önmagunkkal. Nem vagyunk egyformán tehetségesek, de ha tudjuk, mennyit érünk, lehetünk egy egészséges sejtje a vérkeringésnek. Hiszem, hogy a kisemberek is mérhetik magukat a világmindenséggel. Persze, kell jó néhány kapaszkodó, hogy el ne szédüljünk a nagy forgásban. A kis mesterek vállán nőnek fel ma is a Leonardók, Rembrandtok és a Picassók. Hiszem, hogy minden embernek feladata van. Igaza van Madáchnak: „A cél halál, az élet küzdelem... " s talán tényleg evégett vagyunk a világon... Meg kell próbálni nem hebehurgyán élni, és szépen meghalni, befejezve a dolgainkat. Ehhez kell jól beosztani az időnket és energiánkat. Igényesnek kell lenni magunkkal szemben. Nem szabad a félmegoldásokat választani. Nagyapám mondta egyszer, még gyerekkoromban, mikor felmásztam a fára: „Én nem bánom fiam, ha leesel, de akkor törd is ki a nyakad, mert nekem nyomorék unoka nem kell!" Igaza volt, bár akkor nem értettem. (Pacsika Emília, Délmagyarország, 1987. február 14.) fi vente négy-öt képpel gyarapítva a törzsanyagot. Önmagába véve már ez is egyféle sajátos művészi hitvallás. Aki ilyen gondosan ügyel arra, hogy csak a legfontosabb képeket fesse meg, az megle í hetősen szűkszavú, visszafogott, fegyelmezett. Teszi mindezt a minőség érdekében, de úgy, hogy közben semmit sem veszt érdekességéből, művészi hiteléből... 15