A gepidák. Kora középkori germán királyság az Alföldön (Gyulai katalógusok 7. Gyula, 1999)

Nagy Margit: A gepida királyság (454–567)

A női és a férfiviselethez tartozó fémtárgyak egy része a bizánci kereskedelem útján és a germán népek egymás közti kereskedelmi kapcsolatai révén kerültek el a Tisza vidéki gepida törzsekhez. Az ékszerek, csatok és fegyverek nagy részét azonban a helyi fémöntő műhelyek készítették. Helyi ötvös munkájának tarthatjuk pl. a Szentes és Szolnok környéki díszcsatok mintájára készült kishomoki sasfejes csatot, vagy a jellegzetes poncolt díszű, lemezes bronzcsatokat (lásd 3. kép). A frank vagy alamann viselet hatására készültek a kishomoki 7. sírban talált öv ezüsttel tausírozott, négyszögletes vasveretei és rovátkolt keretezésű, bronzszögekkel díszített vascsatja. Egyes ékszertípusok viszont a gepida kereskedők közvetítésével jutottak el az V. század második felében és a VI. század elején a nyugati germán népek Rajna vidéki és galliai szállásterületeire (így pl. a gorzsai ötgombos, indadíszes fejű fibulaforma). A gepidák hitvilágáról nem sokat tudunk. Bizonyos, hogy az alföldi törzsek többsége régi, pogány hitét vallotta, annak ellenére, hogy a IV. század végétől ariánus hittérítők működtek közöttük. A VI. században a gepida királyok által is támogatott ariánus kereszténységet elsősorban a Száva menti területek lakossága vehette fel; Sirmiumban Kunimund király idején ariánus püspöki székhely volt. Jordanes leírása szerint a gepidák a gótokkal azonos nyelvet beszéltek, írástudóik bizonyára a görög és latin betűk utánzásából és az ősi rúnajelekből álló gót írást használták. A kishomoki 77. sír besimított díszű agyagedényén - a tulajdonos nevének rövidítéseként, esetleg csak mágikus jelként - bekarcolt rúna található (lásd 3. kép 7). Az 560-as években világossá vált, hogy a Kárpát-medencében élő két germán nép, a gepidák és a langobardok nem bírnak egymással, de nem is tudnak megosztozni a hatalmon. Az uralkodó nemzetségek között már valódi vérbosszúvá fajult ellentétet csak külső segítséggel lehetett döntésre vinni. A langobardok helyzete nehezebbnek tűnt: I. Justinianus halála után II. Justinus (565-578) Sirmium átadásának ígéretére a gepidák mellé állt, s ezzel a túlerővel a langobardok már nem tudtak megküzdeni. Szövetséges után kellett tehát nézni, és a langobardok most már nem válogathattak. A Kárpát-medence délkeleti szélén feltűnő, a császárságot máris letelepedési területért és pénzért zsaroló új népet, az avarokat nyerték meg a gepidák elleni háborúhoz. Baján avar kagán - mesteri diplomataként - hosszas rábeszélésre, előre kialkudott hadizsákmány és langobard részről azonnali természetbeni fizetség ellenében vállalkozott a szövetségre. Kunimund a félelmetes ellenfél hírére bizonyára önként átadatta volna Sirmiumot a bizánci seregeknek, II. Justinus azonban nem nagyon titkolta, hogy már nem áll szándékában a gepidákat segíteni. Hagyta, hogy az avarok segítségével a langobardok győzzenek. Az avarok Erdély felőli benyomulása és a langobardok egyidejű támadása a Tisza vidéken a gepida seregek teljes megsemmisítését jelentette (567ben). A császári csapatok harc nélkül bevonultak Sirmiumba, de az avaroknak a gepida területre való behatolásával II. Justinusnak tudomásul kellett vennie a veszedelmes új nép Kárpát-medencei betelepedését. A gepida nép a langobardok győzelmével valószínűleg igen súlyos veszteségeket szenvedett. A Tisza vidéki területeken maradt részük avar uralom alá került. A Hódmezővásárhely környéki gepida temetőket, így a kishomokit és a solt-paléit a VI. század második felében az avarok is használták, tehát telepeikre is avar megszállók 36