Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön (Gyulai katalógusok 6. Gyula, 1998)

Cseh János: Római kori településtörténeti kutatások Kengyel határában

vagy ehhez hasonló lehetett a táj, a környezet a római császárkorban, kétoldalt, nyugat és kelet felé füves, (erdős) sztyeppszerű földfelszínnel, növényzettel, megművelhető és legeltetésre is bizonyosan alkalmas mezőséggel. A Csorcsány-ér melléke császárkori településtörténetének a kutatása három szakaszban történt, 1983-ban, 1990-ben és 1996-ban. Tizenöt évvel ezelőtt, a jelzett esztendő tavaszán (május-június), mint archeológiai szempontból ismeretlen („fehér folt") határrészt jártam be. Akkor, még alig-alig jártas e szakmában, tulajdonképpen föl sem tűnhetett számomra az, hogy itt, a „klasszikus" magaspartoktól távol, belső mezőségi területen szarmata települések láncolata húzódik. (Az alföldi MRT-munkálatok a korszak települési struktúrájának ezt az oldalát egészen markánsan hozták elő.) Már ez alkalommal körvonalazódott, hogy az érmente megülésének felszíni nyomai mintegy 2,5-3 km hosszúságú sávra korlátozódnak, kvázi tömb/blokk-szerűen. Észak és dél felé „negatív eredménnyel" zárult terepmunkám.

2 A következő két alkalommal, 1990 augusztusában és 1996 késő nyarán a már többé-kevésbé ismert viszonyok nyomán vettem föl a Csorcsány-ér régészeti kutatásának fonalát. A fela1. kép. Kengyel-Csorcsány-ér. A fokrészlet déli fertályának mai dat ekkor a szarmata lelőhelyek képe, nyomvonalában fákkal/bokrokkal és vizenyős-nádasos lehetőleg pontos körülhatárolása, helyekkel valamint a tárgyi anyag szaporítása volt, ezzel összefüggésben a felszíni nyomok, jelenségek intenzitási fokának, mértékének megfigyelése. Mindezekhez hozzátehetjük még, hogy a terület „nyílt", azaz művelés alatt álló, csupán földutak, kisebb kanálisok, egy-két helyen dűlősarki erdőcskék szakítják meg, tehát a régészeti vizsgálódásokra, kutakodásokra mindig is igen optimális volt. (Az eddig mondottakhoz lásd az 1-3. képet.) „Quae nequerunt secum ferre aut abducere, perdunt: Et cremat insontes hostica fiammá casas." „Amit nem tudnak magukkal vinni vagy elhurcolni, elpusztítják: És elemészti a békés kunyhókat az ellenség tüze. "

3 Publius Ovidius Naso (i. e. 43—i. sz. 17), az augustus-i évtizedek szépirodalmi - és minden mást tekintve is - fénykorának, vagy markánsabb, plasztikusabb kifejezéssel aranykorának költője eme szavaival egyszeriben az időszámításunk kezdete körüli Al-Duna vidékén (Ister) találjuk magunkat. Egy római szemén keresztül elevenedik meg előttünk a Kárpátok bércei és a Fekete-tenger (Pontus Euxinus) habjai között nyújtózkodó síkság világa, megtelepedett bennszülött és keletről nyomuló, félig-meddig nomád néptörzseivel. Azok a géták-dákok-besszoszok leginkább, emezek a szarmaták-jazigok, akik portyázásaikkal keltenek nyugtalanságot, hoznak vészt a helybeliekre. Ami Ovidius szavait valamelyest kapcsolatba hozhatja a régészettel, az az „insontes casas". A kutatás jogai vetette föl, hogy a latin „casa" (kunyhó alap86