Küzdelem és megbékélés. Kiss György kiállítása (Gyulai katalógusok 4. Gyula, 1997)

Krasznahorkai Géza: Műtermi gondolatok (Kiss György és Krasznahorkai Géza beszélgetése)

Az utóbbi években nyitván a korból is, meg az egzisztenciális szükségből is ered, hogy megszaporodtak az alkalmi érmeid. Ez nem érték-meghatározó természetesen, de lény, hogy egy alkalmi munkánál sokkal több kötöttség között kell dolgozni. A motívumaid meg a fő témáid, nagyon adekvátom, átemelődnek ezekbe a munkákba. De ha kötetlenül csinálnál most érmet vagy plasztikát, az mi lenne? Én igen szeretek megbízást teljesíteni, ez a kötöttség engem sajátos módon mindig felszabadít. Először is az ember agya nem csaponghat. Amikor a megbízás kötöttségei között már rátaláltam arra a fonálra, amelyen elindulhatok, akkor már nem lehet szertenézni, és ez megkönnyíti a dolgomat. Nem nehezíti, megkönnyíti. Persze csak olyan munkát vállalok el, aminek a kötöttségeit el tudom fogadni. Ezeknek a munkáknak a kilencvenöt százalékát a mai napig is kiállítom, tehát vállalom. Művészeti életutadal szakmai és állami elismerés egyaránt kísérte. Egyiket a Eerenczy Béni-nagydíj, másikat a Munkácsy-díj jellemzi talán legjobban. Alkotásaidat a londoni British Múzeumtól a rávenned Dante Múzeumig több külföldi, és Sofrrontól Gyuláig sok hazai közgyűjtemény őrzi becses darabjai között. Ebben az évben a szűkebb pátria megtisztelt azzal, hogy Gyula város díszpolgárává választott. Keveseknek adódó és az előzőektől eltérő kitüntetés ez. Miként fogadtad, a hírt, milyen érzés most díszpolgárként kiállítani ? Az elismerések mindig váratlanul jönnek, hiszen munkáját az ember nem azért teszi. Ha van meglepetés, ez a díszpolgári cím igazán az nekem. Mert mit is jelent nekem Gyula, a harminc éve elhagyott város, a szűkebb pátria, gyermekkorom helyszíne? Mindenekelőtt a már meg nem található házakat, tereket és embereket. A Göndöcs-kertet, kanyargós, titokzatos ösvényeivel, évszázados tölgyfáival, örök „ellenségünk", Faragó bácsi házával, a teniszpályán pattogó labda hangjával, a faszínházat, titkaival, a kisvonat éles füttyét, a mozdony pöíögését és olajszagát, a vasárnapi fagylaltozásokat, a késő estébe hajló korcsolyázásokat, a fahíd alatü ültott pecázásokat. A kinőtt kockaházak helyén a régi földszintes otthonokat látom, a bennük élt emberek hangját hallom, érzem a konyhákból kiáradó vasárnapi ebédek illatát, felébredek az ismerős kutyák éjszakai „párbeszédére". Érzem Türkössy Tóni bácsi helyes intonálásra serkentő pálcáját, előttem van József Dezső bácsi szi31