Látták Trója kapuit. Bronzkori leletek a Közép-Tisza vidékéről (Gyulai katalógusok 3. Gyula, 1997)

Trogmayer Ottó: Látták Trója kapuit (Előszó a gyulai bronzkori kiállításhoz)

kant, már a század elején. Ezt a kultúrát a későbbiekben Banner János, a szegedi egyetem professzora, Maros-kultúrának nevezte el, melynek két csoportját különítjük el, a korábbi Óbéda-Pitvaros-csoportot és a későbbi Szőreg-csoportot. Temetkezéseiket és településeiket csak a Tiszától keletre, elsősorban a Maros mentén találjuk meg. Halottaikat kuporított helyzetben helyezték örök nyugalomra, a sírba gazdag edénymellékletet tettek a másvilági útra, az edényekben valószínűleg étel- s italáldozat lehetett. A Szőreg-csoport igen magas kerámiatechnológiáról tanúskodó kétfülű, szinte barokk díszű edényei azután messze tájakra eljutottak. Valószínűnek tartjuk, hogy a marosi víziutat felhasználó fémkereskedelem nyomán kerülhettek e kerámia használói a Dunántúlra és az Alföld északi peremvidékére is. A Maros-kultúra korai szakaszával egyidőben a Tisza jobb partján és a Duna mindkét partján a Nagyrév-kultúra leleteit találjuk meg. Itt már igen gyakran fellép a halotthamvasztás szokása, mely később e területen általánossá válik. Az edényformák, az ún. bajuszdíszes korsók, jól megkülönböztethetőek a Maros-kultúra edényeitől. A Nagyrév-kultúra jelentheti azt az alapnépességet, mely több más etnikai szállal keveredve létrehozhatta a Kárpátmedence egyik legjellegzetesebb bronzkori kultúráját, a Vatya-kultúrát. Szállásterülete a Duna jobb partjától a Tiszáig terjedt, hatalmas földvárakat építettek, melyekben évszázadok lakórétegei alakítottak ki sok méter vastag, igen gazdag régészeti leletanyagot őrző telepeket. A Maros-kultúra és a Vatya-kultúra évszázadokig békés szimbiózisban élt, ennek bizonyítékai azok a nagy urnatemetők, ahol szórványosan megtaláljuk a talán beházasodást, talán más társadalmi kapcsolatokat jelentő, idegen rítusú temetkezéseket. A Kr. e. XIV. században történeti katasztrófa sújtotta a Kárpát-medencét. Az eddigi békés fejlődésnek véget vetett a közép-európai eredetű harcias pásztornép, a halomsíros kultúra előretörése. Hosszú kardokkal felfegyverzett csoportjaik folyamatosan szorították ki előbb a Dunántúlról, majd az Alföldről is az őslakosságot, fölszámolva a Vatya-kultúra erődrendszerét. A menekülők egy része az Al-Dunánál, más része a Tiszántúlon talált ideiglenesen új otthonra. A halomsíros kultúra megjelenésével új temetkezési szokások jelentek meg, köztük elsősorban a háton fekvő, nyújtott helyzetű csontvázakra hívjuk fel a figyelmet. Az új kultúra nyomán nemcsak új temetkezési szokások, hanem teljesen új viselet is jelzi az idegen etnikum térhódítását. Azt az átmeneti periódust, amely alatt e történeti, etnikai változás lezajlott, koszideri időszaknak nevezzük. Ezt az időszakot családi bronz- és aranykincsek földbe kerülése jelzi, a hazájukból kiűzöttek sosem tudták értékeiket újra kiásni. A halomsíros kultúra több hullámban érkezett, a vatyai lakosság a Tisza bal partjára menekülve itt is meghonosította az égetéses temetkezési szokást, urnatemetőik, melyek több népelem keveredését tükrözik az edényformák és díszítések alapján, Rákóczifalva-csoport néven kerültek a szakirodalomba. A halomsíros támadás utolsó fázisa - ez már a trójai háború kora -, ezután ismét évszázadokra kettéosztotta a Kárpát-medence területét. A Dunától nyugatra a közép-európaival rokon urnamezős kultúra alakul ki, mely a későbbi Bajorországtól a Duna jobb partjáig szinte egységes képet mutat. A Dunától keletre a késő halomsíros és az őslakosság elemei//