Látták Trója kapuit. Bronzkori leletek a Közép-Tisza vidékéről (Gyulai katalógusok 3. Gyula, 1997)

P. Fischl Klára: Klárafalva-Hajdova I. bronzkori tell település

gáról. Az edények többsége fényezett felületű, gyakran ezt a technikát az edénybelsôben is alkalmazták. A motívumok jól kidolgozottak, még a nagyméretű kerámiaárunál is az esetek többségében elsimított, fényezett felülettel találkozunk. Az égetés - bár a foltosságból következtetve vegyes redukciós-oxidációs technikát alkalmaztak - magas hőfokon történt. Egyes példányok szinte porcelán minőségűek. Igen gyakori, hogy míg az edény külseje barna, vörös, esetleg narancsszínű, addig a belseje fekete. Bár más színösszefüggésben, de ugyanezt a jelenséget figyelte meg Szabó János József is egy későhatvani leletegyüttes vizsgálata kapcsán. О akkor a kettős színezési technikát és a vízszintesen kihajló peremeket (melyekből, mint láthattuk, jó néhányat e leletegyüttes is tartalmaz) a késő Hatvan-kultúrához kötötte (SZABÓ 1994a. 60-61.). Jelen dolgozat alapján e két jelenség azonban inkább korszakjelzőnek tűnik, és mint azt Kemenczá Tibor a színezési eljárásról leírta: a helyi középső bronzkori lakosság és a Halomsíros-kultúra népének kerámiaművessége alakíthatta ki ezt az eljárást (KEMENCZEI 1968. 183.). Három edény anyaga és kivitelezése tér el egyértelműen ettől a technikától. Mindhárom szürke színű, porózus felületű (18. kép 1-3). A 18. kép 3-as rajzán látható függesztőedény felülete annyira lekopott, hogy eredeti felszínére nehéz következtetni. Noha a Perjámos-Szőreg-kultúra életének első feléből számos függesztőedény ismert, a klárafalvi formája a Gyulavarsánd- és a Vattina- kultúrába sorolt edényekkel mutat kapcsolatot (TASIC 1977. 327.; BÓNA 1975b. Taf. 140/10-13; BÓNA-NOVÁKI 1982. Taf. XI11/16, Taf. XLV). A 18. kép l-es rajzán látható csupor hasa sérült, elképzelhető, hogy nagy, ovális bütykök törtek le róla. Magasra húzott két füle, összeszűkülő alja korszak végi sajátosságok. A Deszk-A temető 25. sírjában és a szőregi temető 228. sírjában találhatunk hozzá hasonló formájú edényeket (BÓNA 1975b. Taf. 91/8, Taf. 107/8). A bikónikus testkiképzésű edény (18. kép 2) anyaga és formája miatt idegen elem az itt közölt anyagban. Anyaga miatt a későperjámosi időszakba illeszkedik a 14. kép 7-es rajzán látható töredék, íves, bekarcolt mintájának párhuzamát a Vattina- és a Gyulavarsánd-kultúrák leletei között láthatjuk viszont. A töredékből azonban a forma nem rekonstruálható. A fenti tipológiai vizsgálatok eredményét összegezve elmondhatjuk, hogy egy a Perjámos-Szőreg-kultúra legfiatalabb horizontjába sorolható leletegyüttessel állunk szemben. Az eddig korai (Szőreg 1-3) sajátosságnak tartott „kultúraazonosító" kétfülű, gömbös hasú korsók kronológiai támpontul nem szolgálnak, mivel mind a pécskai, mind a klárafalvi késői rétegekben megtalálhatjuk képviselőiket, használatuk tehát a kultúra életének végéig tartott (O' SHEA 1996. 35-36.). Az itt közölt leletanyag formai és díszítőmotívumbeli párhuzamai - melyek főképp a Vatya-Koszider fázisba sorolható lelőhelyekről és a pécskai teli felső négy rétegéből származnak' - a koszideri korszakba datálják ezt az együttest. Bizonyos tehát, hogy ez alatt a periódus alatt lakott mind a pécskai, mind a klárafalvi tell. A Perjámos-kultúra nem hal ki az első halomsíros bevándorlás eredményeként, hanem a korai halomsíros temetőkből ismert anyagokkal párhuzamosan bizonyítható a későszőregi edényformák megléte. A két nép közötti közvetlen kapcsolatra a pécskai anyag világít rá egyértelműen (SOROCEANU 1991. 80.), ahol a román kutató szavaival élve a „szintézis időszakát" - vagyis az általunk koszideri korszaknak nevezett periódust - figyelhetjük meg (SOROCEANU 1991. 33.). 101