Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön

láltuk meg. E gyöngyök közé sokszor nyúl, róka bokacsontjaiból, halcsigolyákból faragott „ongonokat", rontás elleni amuletteket is felvarrtak. Számos egyéb jel is arra vall, hogy kunjaink csak látszólag fogadták ellenállás nélkül a keresztvizet, s a vékony máz alatt aktívan továbbéltek a pogány hagyományok. Amuletteket - átfúrt kutya, farkas és disznóagyarakat, tornyos csigát - nyakba fűzve is találtunk. Többször fordult elő - titokban, a test alá rejtve - étel adására (ló - ennek fogyasztását, mint pogány szokást - már Szent István is tiltotta! és juhhúsra utaló csontok), továbbá a táplálékként és termékenységi jelképként egyaránt számbajöhető tojás, a mellre helyezve. Furcsa babonaság emlékét őrizte meg egy-egy, életében tán „gyanús hírbe keveredett" kun férfi és nő, akiket hasra fektetve helyeztek örök nyugalomra. Néprajzkutatóink szerint a régiek úgy gondolták: a gonosz nézése az élők felé így lehetetlen, másrészt a lélek nem tud visszarepülni a szájon át a testbe, s a megholt képtelen visszatalálni a falujába. Felvetődik a kérdés: a szállás itt nyugvó, generációnként kb. 200-240 főre becsülhető népének alig 10-15% -át kitevő, ékszerekben gazdagabb halottak milyen helyet foglalhattak el a helyi kunok társadalmában? Bár éppen erre az időszakra tehető a nemzetségfői, illetve kapitányi családok (kun szóval a bejek, oklevelekben comes, capitaneus, nobilis néven feltűnő, a besenyő előkelőknél már tárgyalt iobagio-jellegd helyzetbe került rétege) temetkezési szokásainak megváltozása (steppei vagy bizánci eredetű, ritkábban már helyi ékszerekkel-fegyverekkel gazdagon felszerelt, pogány rítusú magányos lovassírok eltűnése) mégsem azonosíthatjuk temetőnk legvagyonosabb tagjait - az új rend és vallás jegyében - most már népükkel együtt élő és temetkező előkelőkkel. E társadalmi különállás hangsúlyozására a kereszténység keretei is lehetőséget adtak, ha maképp nem, a templomon belüli, megkülönböztetett temetéssel. Esetünkben az is kizárja a legelőkelőbbekhez való sorolást, hogy Perkáta mindenkori kapitányai egyben hantosi székkapitányok is voltak, így sírjaikat ott kell keresnünk. A perkátai temető tehetősebb halottai - a fennmaradt régészeti emlékeket, periratokat és hagyatéki leltárokat figyelembe véve - vagyon dolgában leginkább az egykorú magyar falvak jobbágyságának legfelső, vagyonos rétegével vethetők össze. Feltehetően ők alkották a szállásfők földesúri hatalma alá még nem eső, szabad, fegyveres középréteg - a szállásfőket a királyi hadjáratokba még elkísérő, de mind szűkebb - legfelsőbb csoportját (az 1279. évi kun törvényben universitas, hasonló a várnépek castrensis rétegéhez). A fennmaradó többség gyaníthatóan a középréteg szegényebb elemeiből, s a tőlük vagyonilag már nem, csupán a szálláskapitányhoz fűződő jogviszonyukban különböző elemek tették ki. Lényegében jobbágyi állapotba került, már a steppei időkben is létezett szolgarendű kunokról, az egykori hadjáratokban szerzett rabszolgák leszármazottaiból, itt talált s lassanként elkunosodó magyar elemekről, esetleg telepített jobbágyokról van szó, kik fölött a szálláskapitány már földesúrként rendelkezett. Utóbbiak feltűnésével főként a XIV. század második felétől-végétől számolhatunk. Kutatóink jórésze korábban úgy vélte, hogy a kunság beköltözését követő 100-120 éven át még hagyományos életmódjához idomuló, nomád jellegű szállásokon élt (aulok), s csak a XIV. század második felében-végén alakultak ki a külső képükben már a környező magyar falvakhoz hasonló, állandó települések, hiszen forrásaink még ekkor is megemlékeznek sátorlakó kunokról. 52