Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)
Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön
ját kérésükre - Nagy Lajos emelte országos nemesi rangra 1352-ben. Ugyanez a déli, Tolna megyei szakaszon csak 1399-ben, Zsigmond (1387-1437) alatt következett be. Ezzel az aktussal voltaképpen lezárult a Sárvíz-völgy „besenyő korszaka", további sorsuk eggyé vált a környező magyarságéval. II. KUNOK Kevesek számára ismert, hogy nemcsak a mai Nagy- és Kiskunságon éltek kunok a középkorban, hanem a Mezőföld Fejér megyei részén is. A 15 falubői (szállásból) álló településcsoport - központja után - a Hantos-szék nevet viselte, és Seregélyestől csaknem a mai Dunaújvárosig lehúzódó, kb. 700 km 2-nyi löszhátságot foglalta magába, a XIII. század végétől a török hódításokig terjedő időszakban. A mezőföldi kunok ura, a Hantoson élő székkapitány fennhatósága alá tartozott még rajta kívül Sárosd, Jakabszállás (ma puszta Sárosd határában), Újszállás (ma Mezőfalva), Előszállás, Karácsonymiklósszállása (ma Nagykarácsony), Kajtorszállás (ma puszta Aba, illetve KülsőBáránd határában), s még további hét, mai helységgel nem azonosítható kun település (Ivánkateleke, В aj damer szállás, Bezterszállás, Csobakszállás, Gyolcsapálszállása, Nyögérszállás, Thobaliszentpéter). A Velencei-tótól a Dunáig húzódó, apró vízfolyások mocsaras völgyecskéitől tarkított, gyér növényzetű területet a történeti kutatás - írott források hiányában - a kunok megjelenéséig szinte teljesen lakatlannak vélte. Egyedül Sárosáról volt tudott, hogy a XIII. század utolsó negyedéig - mint lovászfalu - egyike volt a királyi szolgáltató falvaknak. Kézenfekvőnek látszott a feltevés: a rossz adottságú térség az Árpádkor mezőgazdaságának alacsonyabb szintjén kevéssé volt alkalmas a nagyobb közösségeket eltartó földmüvelésre, annál inkább az állattartásra: vagyis gyér népességű királyi legeltető területről van szó. Azonban a régészeti terepbejárások során feltérképezett, közel 40 lelőhely bizonyítja, hogy a hátrányos földrajzi viszonyok ellenére egyes vízközeli részek állandó megtelepedésre alkalmasnak bizonyultak már az Árpád-korban is. Az viszont kétségtelen tény, s az alföldi kutatási eredmények egész sora bizonyítja, hogy a tatár vihar után betelepült (1244-46) kunoknak - mint „későn érkezőknek" - ugyanolyan „gyengébb" földek jutottak, akárcsak a korábban taglalt besenyőknek. Ez a nagyállattartásra alapozott kezdeti korszakukban még szintén nem tűnt problémának, s a tatárokat túlélő, rejtekhelyeiről visszatért magyarság - a jobb adottságú megürült helyekre húzódván - e térségeket amúgy is üresen hagyta. A magyarság eltűnése a Mezőföld ezen részén szintén a tatárjárással magyarázható, jóllehet a Dunántúl viszonylagos nyugalomban vészelte át a pusztításokat. Kaydan kán csapatainak elsődleges feladata ugyanis a menekülő IV. Béla kézre kerítése volt: ezért is maradhatott félbe a közeli Fehérvár időigényes ostroma, mint ahogy csak a vonuló tatárok útjába eső falvak hamvadtak el. A Hantos határában (Téglaégető) elrejtett pénzlelet mindenesetre a környék mongol dúlását sejteti. A kutatások korábbi időszakában csupán annyi látszott bizonyosnak, hogy e vidék 48