Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)
Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön
di forrásokban nem, vagy alig mutathatók ki. A besenyő kiváltságszerzések kora előtt elmagyarosodók - belső társadalmi piramisuk szintjeinek megfelelő - betagolódására a kcmcji besenyők adnak szép példákat. A kikristályosodott feudális jogrend időszakában, vagyis a XI. század közepétől jelenhettek meg hazánkban a kiváltságokkal rendelkező csoportok, melyek - részben ennek köszönhetően - még a XIII-XIV. században is őrizték besenyő tudatukat. E kései töredékek minden bizonnyal nem rögtön jutottak kiváltságaikhoz. Ennek igénye a már feudális közegben felnőtt, s a közjogi viszonyokat lassan kiismerő második generáció életében fogalmazódhatott meg leghamarabb. A Sárvíz menti nemes besenyők - az árpásiakhoz hasonlóan - hadi szolgálataik fejében jogilag zárt, autonóm közösségben éltek. Ez már az privilégiumok megszerzésekor sem vonatkozhatott a teljes besenyőségre, csupán a fegyveres szolgálatnak eleget tenni tudó előkelőkre, s azok fegyveres kiséretére (nyögér, miles). Már a steppei korszakban kialakult a szállások jogilag-vagyonilag alávetett köznépe, melynek társadalmi kényszerpályája a XIII-XIV. századra egységesülő jobbágyságig vezetett: szabadságuk utolsó maradványait is elvesztve, 1352 után egykori szállásfőik magánjellegű földesúri függőségébe kerültek. A folyamat kezdeteit jelzi egy 1324. évi perirat. Ebben a veszprémi püspök felpanaszolja, hogy Miklós fiai Urkund és Fülöp besenyők fegyverrel dúlták fel Szentmiklós birtokát (ma Sárbogárd része). A konfliktus kiváltó okai közt szerepelnek az egyházi birtokra áttelepült, s ott földet művelő, szolga besenyők is. A kiváltságosok körébe tartozók - amint a Fáncsot megszerző töbörzsöki besenyők 1269. évi oklevele is megfogalmazza - földjeiket a iobagio-jeWcgu, besenyő szabadság alapján („in libertate Bissenorum") bírták, s ez nyilván bizonyos adó- és vámkedvezményekkel is együttjárt. Talán korábbi egyházi tized-mentességük feladására vonatkozik az az 1322. évi megállapodás, melyben a zedregi nemes besenyők kötelezték magukat, hogy terményeik után tizedet fizetnek a veszprémi püspöknek. Bizonyos adókötelezettségeik azért voltak, behajtásukra 3 évenként került sor, ispánjuk beiktatása, avagy megújítása alkalmával. Comesük a közjogi és katonai hatalom helyi letéteményese volt, aki szolgabírái (rector) révén kormányozta az ispánságol (comitatus), közvetlenül a nádornak alárendelve. Az csak átmeneti intézkedés lehetett, hogy 1321ben Károly Róbert (1307-42) a Sárvíz menti besenyőkhöz a visegrádi és budai várnagyot küldte ki intézkedni, mert 1324-ben Drugeth Fülöp, 1328-ban Drugeth Vilmos nádorismét a „kunok és besenyők bírája" („iudex Cumanorum et Bissenorum"). A Sárvíz-vidékén ispánként megnevezett első besenyő a szentágotai illetőségű Tudbeghfia Ilbegh volt („comes Ilbeghfilius Tudbegh") 1328-ban. 1335-39 táján a töbörzsöki Zul nemes besenyő családjának fáncsi ágához tartozó Notyr Málét említik ispánként. Sajnos nem dönthető el egyértelműen, hogy viselőik tényleges közméltóságot töltöttek be, avagy kiemelkedő tekintélyüket, vagyonukat jelölték csak általa. Annyi bizonyos, hogy 1346-52 között Zsadányi Besenyő Gergely mester az ispánjuk, aki az országban lakó „összes besenyők ispánja" címet is elnyerte. Talán a nomád gyökerű nyögérség intézményének feudalizált változatát örökítette meg egy 1330. évi oklevél, mely előkelő zedregi besenyők Gerényben élő servienseit említi. 46
