Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Hatházi Gábor: Besenyők és kunok a Mezőföldön

I. BESENYŐK A X-XI. század folyamán hazánkba sodródott besenyő töredékek - a Közép-Tisza-vidéki Kemejt leszámítva - talán legnagyobb települési csoportja a mezőföldi Sárvízvölgyében alakult ki. Idővel önálló ispánságot alkotó közösségük- többnyire vegyes lakosságú - falvainak és részbirtokainak száma a XIII-XIV. századra meghaladta a harmincat. Ezek a lápvidék szigetszerűen kiemelkedő szárazulatait kihasználva, a Fejér megyei Abától kiindulva, többek között Sárszentágota, Töbörzsök, Hatvan, Zedreg, Szered (Szentmárton), Egres, Cece, Tinód, Szentmiklós, Gerény, Ság, Tölgye, Ors, Alap, Káld, Hard, Rekesztő, Hódos, Pél, Taba, Varsád, Beles, Kajdacs, Tökösszeg, Végfalu, Középfalu, Kaptáros, Patras-Dorog településeket magukba foglalva egészen Tolna megye közepéig húzódtak le, a folyó mindkét partján. A besenyők itteni megtelepedésének ideje, körülményei nehezen tisztázhatók. Ittlakásuk első írott bizonyítéka igen késői: 1192-ben, Bőgöd határleírásában említik a besenyők szomszédos faluját, a mai Fejér megyei Abát. A forrásadatok gyakorisága csak a XIII-XIV. századra nő meg, s akkor is csak a birtokadományozási oklevelek, periratok besenyő település-, hely- vagy személynévi említései révén jutunk elszórt utalásokhoz. Ez főként azzal magyarázható, hogy a besenyők magyarországi beköltözése jobbára még írásbeliségünk kezdeti, fejletlenebb és rendszertelenebb időszakára esett (X-XI. század), ráadásul a besenyők - a székelyekhez és kunokhoz hasonlóan - Árpád-kori társadalmunk leglassabban feudalizálódó csoportjai közé tartoztak. Hosszú időn át ősi, nomád szokásjogaik szerint élhettek, s ez szükségtelenné tette az írásbeliséget, így érthető, hogy a feudalizálódás előrehaladta csak a XIII. századra hozta meg számukra az okleveles gyakorlat igényét. Mindenesetre számos bizonyíték jelzi, hogy a besenyők Sárvíz-völgyi jelenlétével a honfoglalást közvetlenül követő időszakban még nem számolhatunk. A Dunántúlt 900 táján elfoglaló magyarság e területet is belakta, eztjelzik a völgy törzsnévi (Kér, Keszi, Jenő), talán kabar eredetű (Ladány, Kálóz, Káld, Örs) és egyéb korai magyar (Ság, Szered) telepítésre utaló helynevei. Szintén a történeti-helynévi anyagra alapozva tételezi föl Györffy György, hogy a terület a fejedelmi család szállásrendjének fontos egysége volt, Árpád leszármazottainak: Jutás, Tarhos, Tevel majd Tormás hercegek legeltető területe, „partvidéke". Bár e helynevek történeti értékét az újabb kutatások megkérdőjelezik vagy legalábbis korlátozottnak tartják, jelen esetben összhangban állnak a régészet eredményeivel. Hajdani besenyő települések helyére avagy környékére esnek NagylókErdőmajor, Felső-Töbörzsök, Sárbogárd-Forrás-dűlő, -Templom-dűlő és -Örspuszta, SárszentágotaOvoda, Kajdacs-Erimalom, Kölesd-Rév-völgy, Nagydorog-Pusztabereg, Sárszentlőrinc-Uzd honfoglaló, illetve X-XI. századi magyar temetői. Hasonló jelentőségűek Sárbogárd Tringertanya és Alap-Tavaszmajor lelőhelyek is, melyeket korábban ásatóik honfoglaláskori besenyő temetőnek véltek. Idővel azonban maguk állapították meg, hogy az erősen törökös embertani anyag és a rituális állattemetkezések (tinó, kutya) ellenére e temetők minden más szempontból tökéletesen megegyeznek az ország többi, „klasszikus magyar honfoglaló", illetve X-XI. századi temetőjével. 39