Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)
Pálóczi Horváth András: Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon
egyes pontjait a magyarok Besenyők kútja és Besenyők sírjai néven ismerték. Egy másik korai besenyő településcsoport rajzolódik ki a Sárrét-vidékén és a Sebes-Körös mentén, viszonylag közel a Tomaj nemzetség birtokaihoz, ahol ugyan etnikai különállását őrző besenyő lakosság a XIII-XIV. századi oklevelek szerint már nem mutatható ki, de vízrajzi nevek és határrészek fenntartották az itt megtelepülő besenyők emlékét (Besenyő tó, ér, derék, fenék, domb és a besenyő népnevet viselő elpusztult faluhelyek). A királyi székhelyhez, Fehérvárhoz közel, a Sárvíz mentén húzódott a besenyők legnagyobb összefüggő településterülete. A Duna mentén, a mocsaras Sárközben folytatódtak a besenyő szállások, itt besenyő eredetű földrajzi elnevezések is fennmaradtak. A falunevek egy része a besenyő szállásbirtokos kipcsak-török típusú személynevét őrizte meg (Alap, Cece, Kajdacs, Taba, Töbörcsök, Vájta). A fővároshoz közel, a Sárvíz-vidékén bizonyára királyi érdekeket szolgált e katonáskodó népelem letelepítése, Györffy György véleményével ellentétben azonban nem Koppány elleni védelmi vonalra gondolunk. Láthatóan a telepítés később, a vármegyék megszervezése után, a XI. század közepén vagy a század második felében történhetett, amikor már a magyar falurendszer is kialakult. Bár itt viszonylag nagy tömegben éltek besenyők az Árpád-korban, besenyő eredetű víz- és határrésznevek nem fordulnak elő. Ezt a településcsoportot az 1059-re tehető beköltözéssel hozzuk összefüggésbe, a szállásbirtokosok a „hatvan besenyő férfi", azaz hatvan vagyonos előkelő közül kerülhettek ki. A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertás Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek. Az „összes besenyők ispánja" 1347-ben a Fejér megyében ősi birtokokkal rendelkező Besenyő Gergely volt. Amikor 1352-ben Nagy Lajos megszüntette a besenyő ispánságot, a Fejér megyei nemes besenyőket felvette az országos nemesek sorába. A besenyő kiváltságokat a Marostól délre, Csanád megyében élő besenyők őrizték meg legtovább. 1345-ben Besenyő faluban külön jogállású, „régi szokás szerint hadviseléssel tartozó" (antiquo more exercituare debentium) besenyők földjeit említik. Az itt élő besenyő nemeseket I. Lajos király - kivéve őket a nádor, az országbíró és Csanád megye joghatósága alól - 1369ben királyi pártfogás alá veszi, ügyeiket a királyi törvényszék elé utasítja. A kiváltságlevelet Zsigmond király, majd 1495-ben II. Ulászló többször is megerősíti. 16
