Seres István: A Károlyi-huszárezred hadkiegészítése a Tiszántúlon Szegedinác Péró felkelése idején - Chronica Bekesiensis 3. (Békéscsaba, 2010)

Ajánlás

AJÁNLÁS

Amikor 1711 áprilisának végén a Habsburg-dinasztia és a magyar rendiség kiegyezett egymással Szatmáron, Magyarországon hosszú társadalmi békére lehetett számítani, mivel a megegyezést nemcsak a kiváltságosok, hanem szinte valamennyi társadalmi réteg támogatta. A másfél évszázada tartó, törökkel, császáriakkal és egymással vívott küzdelembe belefáradt, kivérzett, zömében elszegényedett magyarság nyugalomra, biztonságra, boldogulásra vágyott.

A békés viszonyoknak köszönhetően az ország valóban fejlődésnek indult. A szervezett betelepítések, a spontán migráció, valamint a természetes szaporulat - amelyet nem apasztott a korábban állandó hadviselés - a népesség számának folyamatos növekedését eredményezte. Gyarapodott a termelés szempontjából ugyancsak fontos állatállomány is. Ám ezzel párhuzamosan megindult az újraegyesített ország reorganizációja, amely - mivel a gazdasági-társadalmi struktúra nem változott meg a Rákóczi-szabadságharc után - a feudális viszonyok és intézményrendszer restaurációját jelentette. Ez a folyamat különösen a volt Hódoltság területén élők számára okozott megrázkódtatást, mert az itteni települések - különösen a koncentrált népességgel rendelkező mezővárosok - korábban széles körű autonómiára, a tágas határaikon folytatott extenzív állattartásból jelentős jövedelemre tettek szert. A sokszor csak formális földesúri függésük 1711 után azonban egyre valóságosabbá vált.

Ám ennél is súlyosabb terhet jelentett számukra az állam által követelt hadiadó (katona- és lótartás, kvártélyozás, fuvarozás),

5