Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)
IV. Az 1848–49-es szabadságharctól a második világháborúig
A „uörös höhos” elleni hüzdelem m agyarországnak a 18. század derekán egyáltalán nem volt tűzrendészet! szervezete és a technikai felszereltség is hiányos volt. Megnőtt a városi tűzesetek száma, a korszakban szinte nem is volt olyan magyar város, amely ne szenvedett volna egy-egy nagy városégéstől. A kisebb tűzesetek gyakorlatilag mindennaposak voltak. Legjellemzőbb módja a tűzoltásnak az volt, hogy minden éghető anyagot eltávolítottak a tűz közeléből, beleértve a szomszédos épületek berendezési tárgyait és tetőszerkezetét is. Általános eszközként vödröket, létrákat és kéziszerszámokat alkalmaztak, amelyekkel nem lehetett felvenni a harcot egy nagyobb tűz ellen. Csabán a tűz megfigyelését és annak jelzését az evangélikus kistemplom tornyából végezték, az ott szolgálatot teljesítő toronyőrök. Csaba 1879-ben alkotta meg a városi tűzrendőrségről szóló szabályrendeletét, és a következő évben felállította tűzőrségét. Ekkor a tűzőrség létszáma 101 fő volt. Azonban a tűzeseteknél a szervezetlenség, fejetlenség volt tapasztalható. A polgárok ezt megelégelvén elhatározták, hogy egy önkéntes tűzoltó egyesületet hoznak létre. 1886-ban Csabán kezdetét vette a tűz elleni szervezett védekezés a „Békés-csabai önkéntes tűzoltó egyesület” megalakulásával. Alapszabályát 1887. január 12-én látta el jóváhagyási záradékkal a m. kir. belügyminiszter. A tűz elleni küzdelemben derekasan helytállt az önkéntes egyesület, melyet 1889-ben felváltott a fizetett, majd később a hivatásos, állandó készenléti szolgálatot teljesítő tűzoltóság. Forrainé Kovács Márta 346
