Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)

I. Az őskortól a honfoglalás koráig

Tölduárűh a bronzkorban

A hegyvidéki tájakon már régen felfigyeltek ősi sáncokra, árkokra melyek nem ritkán több hektáros területet ölelnek körül. Sokáig úgy vélték, hogy az Orosháza határában megfigyelt, illetve részben feltárt Tatársánc ritka kivételnek tekinthető, a maga alföldi helyszínével.

Az utóbbi évek régészeti kutatásai, ezek közül is főként a légi régészet, légifotók, műholdképek régészeti célú elemzései több tucat eddig ismeretlen erődítést azonosítottak az Alföldön, így Békés megyében. Telek- gerendáson, Dobozon is. Ezek jó része a bronzkor késői szakaszára (Kr. e. 1400/1300 - 900/800 k.) keltezhető.

Ezek az erődök általában földből és fából épített falból, illetve az előtte húzódó széles árokból álltak. Addigra az ember környezet-átalakító tevékenysége miatt már jóval kevesebb, az erődítések építéséhez alkalmas fa állhatott rendelkezésre, ezért valószínűleg Erdélyből, illetve Partiumból folyókon úsztathatták le a szükséges faanyagot. Ezek az erődök feltehetően nem rendelkeztek nagy létszámú állandó lakossággal, inkább arra szolgálhattak, hogy veszély esetén a környék falvainak népe az erőd biztonságosnak vélt falai mögé húzódhasson.

De kik ellen építhették ezeket az erődöket? Úgy tűnik, hogy a későbronzkor végén keletről egy újabb harcias nép jelenhetett meg, melynek harcosai lóháton érkezhettek, és mesterien bánhattak az íjakkal. Ez a népesség a szkíta kultúrkörhöz tartozott, és megtelepülésével beköszöntött a vaskor a Kárpát-medencébe.

Dr. Bácsmegi Gábor

20