Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)
III. Az újratelepítéstől az 1848–49-es szabadságharcig
Színésznek lenni ungy nem lenni? - a csabai színjátszás hezdetei A magyar városok és az őket felkereső szórakoztatók (vándorszínészek, mutatványosok, artisták) viszonyát Mária Teréziának egy leirata szabályozta, amely a külföldről érkező kóborlók számára kommerciális taxa, azaz kereseti illeték lerovását tette kötelezővé a játszási jog megadásáért, melyet azután a város oktatási célokra fordíthatott. Ennél pontosabb meghatározás a „központi hatalom” felől nem érkezvén, a városok maguk rendezték viszonyaikat a 18. század végétől mind gyakrabban megjelenő, kezdetben még nem magyar nyelvű színjátszó társulatokkal. A csabai színjátszás első otthona Haan Lajos feljegyzései nyomán a Sorház-vendéglő volt. Az 1840-es években már jártak ide vándorszínészek és vándorkomédiások. Az előadásokat a Sörház pincéjében tartották, amelyek néhány naposak vagy akár egy-két hetesek is voltak. Jelentős változást ebben a vigadó vagy vigarda felépülése jelentett 1879-ben, mely lehetőséget teremtett a folyamatos színjátszásra, bár a színháznak az állandó társulatra egészen az 1950-es évekig várnia kellett. Egészen addig különböző magántársulatok szerződtek a várossal egy vagy akár két évadra, mint az szokás volt sok más városban is. Nagy Balázs
