Ando György - Kutyej Pál Gábor (szerk.): Csabensis. Békéscsaba 300 - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 5./42. - „Ami csabai…” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2018)
III. Az újratelepítéstől az 1848–49-es szabadságharcig
Szárazmalmok Békéscsabán O abán a 18. századi körülmények - vagyis a jó országutak és a vásártartási jog hiánya, a megyeszékhely, Gyula közelsége - nem kedveztek az ipar kialakulásának. Mindazonáltal már a kezdetekkor megtalálhatóak voltak a legszükségesebb mesteremberek, vagyis a kovácsok, a kerékgyártók és a molnárok. A község nagy háztelkeken felépített lakóházakkal és lóerővel hajtott szárazmalmokkal igyekezett idecsábítani a molnárokat, akik ebben az időben nemcsak a malmok felépítéséhez, karbantartásához és üzemeltetéséhez értettek, hanem az ács-, faragó-, és asztalosiparba tartozó mesterségeket is gyakorolták. A 18. században még ők készítették a koporsókat, a fa konyhaeszközöket, valamint az egyszerű parasztbútorokat is. A malmokat és a mesteremberek műhelyeit magántulajdonosok vagy az egyház tartotta fenn, és úgynevezett vámrészes molnárokat foglalkoztattak. Békéscsabán nemcsak szárazmalmok, hanem szélmalmok is voltak, sőt, a vészéi szőlőkben egy vízimalom is működött. A gőzmalmok általános elterjedéséig a szárazmalmok száma azonban töretlenül nőtt: 1840-ben harmincegy szárazmalomról írnak a források, az 1845-ben megkötött örökváltsági szerződés idején már ötvenhét lóval meghajtott malom őrölte a gabonát, vagyis majdnem kétszer annyi, mint tíz évvel korábban. 1866-ban nagy szárazság uralkodott, jószágot is alig tarthattak az emberek. Ló hiányában a gazdáknak maguknak kellett hajtaniuk a szárazmalmok nagy kerekét, amelyek számát Haan Lajos ekkor ötvenre teszi. Áchim Gusztáv Békéscsaba műszaki vonatkozásai című könyve szerint az utolsó csabai szárazmalom az 1900 táján lebontott Burkus Hrabovszki-féle malom volt, amely a későbbi Osztrák-Magyar Bank helyén állt. Kovács Gergely 162
